Az egészségügyben dolgozók bemutatását Duró József Tiborral folytatjuk, aki korábban évekig Berettyóújfaluban dolgozott, míg most a Dunántúlon él.
Milyen pozícióban és mióta dolgozik az egészségügyben? Mi a pontos feladata?
1987-ben végeztem el az egészségügyi szakközepet Berettyóújfaluban, azóta a szakma több területét megismertem. A területi kórházban kezdtem a sebészeti osztályon, mint szakápoló, talán innen ismernek legtöbben. A szemészeti műtő – konkrétan Peltekian főorvos – csábított el a betegágy mellől, sok vak szemnek adtunk újra világot. A munka szépségét az adta, hogy a szemészet egyemberes terület, és a műtős feladata a komplett asszisztencia. Úgy érzed, fontos vagy a műtét kimenetelét tekintve. Dolgoztam majd’ egy évtizedet műtőasztal mellett, asszisztáltam, műszereltem műtéteknél.13 éve élek a Dunántúlon, és a fehérvári kórház központi műtőjében kezdtem tevékenykedni hasonló munkakörben. A megyei kórház műtőkomplexuma olyan, mint egy fantasztikus film kelléke; a munkám robotszerű tevékenység lett, szalagmunkának éreztem. Tizenhárom éve Fehérvár a lehetőségek hazájának tűnt az országban. Engem is elcsábított a pénz, s átnyergeltem az IBM-be, ahonnan akkoriban kétszeres fizetést vihettem haza. A gyár aztán kivonult, én pedig visszatértem a hivatásomhoz, de már ápolóként dolgoztam a várpalotai kórház intenzív osztályán - ez igazán az én "küldetésem" volt! Szakmai kihívás, mindig topon lenni. Sajnos az egészségügyi reformok elérték a kistérségi kórházakat, és a kis ékszerdoboz intenzív egy tollvonással megszűnt. Azóta a fehérvári traumatológián dolgozom, ami szintén hivatás, a betegápolást csak úgy lehet csinálni, ha az ember szeretettel teszi. Az osztály munkarendje megkívánja azt, hogy sokszor az orvosok helyett döntsünk, intézkedjünk, mérlegeljünk, cselekedjünk.
Miért ezt a pályát választotta. Ha visszatekint, azt kapta, amit várt? Megvalósultak a céljai? Megérte, vagy mai fejjel már nem vágna bele?
Tizenévesen, pályaválasztás előtt az embernek nincs reális jövőképe. Sajnos kisgyerekként sok időt töltöttem kórházban egy szemsérülés miatt; talán már akkor megérintett az az empátia, ami körülvett. Édesanyám is kórházi dolgozó volt, s szinte ott nőttem fel. Minden területen vannak nehézségek, de itt kárpótol az emberek hálája.
Célok? Van megfelelő egzisztenciám, úgy érzem, megbecsülik a munkám, s itt erkölcsi értékekről beszélek. Azt hiszem, újra így csinálnám. Sikeresnek érzem a magánéletemet is – a lányom egyetemista, a fiam középiskolás és élsportoló.
Mennyire érzi megbecsültnek a foglalkozását? Ha azt a nehéz kérdést kapná, hogy véleménye szerint milyen állapotban van jelenleg a magyar egészségügy, akkor hogyan felelne?
Aki huszonegynéhány éve csinálja, az csak a szakma szeretete miatt teszi. Nekem is van másodállásom, mint sok kollégámnak; az anyagi megbecsülésről szerintem nem is kell szót ejteni, a közalkalmazotti bértáblát szinte mindenki ismeri. Két felsőfokú OKJ-s végzettséggel minimálbér az alapom – sajnos ez az egész közszférára jellemző, ezzel jellemezhetjük az egészségügy jelenlegi állapotát is. Szakértelemmel kompenzáljuk a hiányosságokat.
Egyre több egészségügyi dolgozó vállal külföldön munkát. Ön gondolkozott már hasonlón?
Nap mint nap kapok ajánlatot Angliában élő exkollégáktól, s szinte naponta kell mérlegelnem. Nagy csábító erő a többszörös fizetés, s talán meg kellene tapasztalnom, ott valóban kolbászból van-e a kerítés. Azt megtapasztaltam, hogy országon belül bárhol dolgozol, a bértábla irányadó. Talán itt Fehérváron annyival jobb, hogy bárki, aki akar dolgozni, annak van is lehetősége.
Hogyan látja, általánosságban milyen ma az orvos (vagy egészségügyi dolgozó)-beteg kapcsolat Magyarországon? Elfogadják a tanácsot, netán a betegek döntő többsége inkább kételkedik, bizalmatlan?
A traumatológián többnyire egészséges, de sérült betegek vannak, persze a betegeink fele 80 év körül van. Nagyon fontos az, hogy elfogadják a tanácsainkat, segítségünket, hiszen az a cél, hogy mihamarabb talpra álljanak. Ha bizalmatlan, meg kell győznünk róla, nem nekünk, nem értünk történnek a dolgok, mégha fáj is néha. Attól, hogy eltört a bokája, elszakadt a keresztszalagja, sérült a kisujja, még nem kell az ágyat nyomni, tévét nézni egész nap. A mi feladatunk nem a maximális kiszolgálás, hanem meg kell mutatnunk az utat az önellátáshoz. Az idős emberekhez igazán sok türelem és mérhetetlen empátia kell - de a visszajelzés szinte kivétel nélkül pozitív.
Kényes kérdés: mi a véleménye a hálapénzről?
Erről felesleges is beszélni, hiszen nem meghatározó a mi területünkön. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincs, de nem jellemző. Kétségtelen, az elmúlt 25 évben csak ígérgetések voltak a bérrendezés kapcsán. Talán egyszer büszkén nézünk a fizetési jegyzékünkre.
A szakterületéhez kapcsolódva kérdezem: van valamilyen olyan konkrét ötlete, amellyel meg lehetne reformálni a magyar egészségügyet?
Nem értem a kérdést. Az egész egészségügyet kellene megreformálni. Minden területen, ahol dolgoztam eddig, a spórolás volt meghatározó – sokszor mérlegelés nélkül, s ez veszélyes.
Kérem, osszon meg velünk egy olyan történetet, amikor azt mondhatta, lám, megérte ezt a pályát választanom!
Szinte naponta vannak vidám történetek, s az ilyenek segítenek a pályán maradni. Erről szól a hivatás szeretete. A visszajelzések fontosak számomra. Most is van egy százéves „mamánk”, akit combnyaktörés után állítunk talpra, s ha sikerül elindítani a rehabilitáció útján, akkor az öröm mindannyiunknak. Élsportolók, híres emberek fordulnak meg nálunk - és köszönömmel távoznak.
