Évtizedek óta gyógyítja a beteg gyermekeket Berettyóújfaluban, az olykor mostoha körülményeket elvitathatatlan szakértelme mellett humorral és derűvel fogadja, a szülei korábban a pedagógusi pálya felé terelgették, s a vele készült interjúnkból azt is megtudhatják, hogy milyen rangos elismerést vehetett át néhány héttel ezelőtt – beszélgetés dr. Mitrán Mónika gyermekorvossal.
Először is avassuk be az olvasókat egy csipetnyi titokba: régóta ismerjük egymást, ha korábban beteg voltam, a doktornő hamar meggyógyított. Amikor telefonon beszéltünk, akkor azt mondta, „várlak sok szeretettel, a rendelő ugyanott van, s az állaga sem változott semmit.” Itt tényleg nem változott semmi.
…dehogynem, sokkal nagyobb a repedés a falon!
Ne felejtsem el lefotózni…Térjünk át egy kicsit vidámabb témára: rangos elismerésben részesült, tavaly második alkalommal hirdette meg az Országos Alapellátási Intézet az „Az év praxisa” elnevezésű pályázatát, s 218 jelöltből asszisztensével együtt, Varga Zsigmondnéval – sokaknak csak Kati néni - bekerült az első 10-be! Mit kell tudnunk erről?
A betegek jelölhették az orvosokat – egy-egy történet mellett meg kellett indokolniuk, hogy miért jelölik a háziorvosukat, illetve a háziorvossal együtt dolgozókat. A beküldött javaslatok alapján döntötte el a zsűri, hogy ki kerül be a szavazásba; 218 praxis jutott így be, s a szöveg alapján a betegek szavazhattak. Tavaly ősszel hívott egy ismerősöm – akinek három gyermeke van, s Újfaluban élt korábban -, hogy szeretne engem ide benevezni, s adatokat kért tőlem. Fogalmam nem volt, miről van szó, s akkor ez ennyiben is maradt, aztán január 18-án jött e-mailben a meghívó a díjkiosztóra, az első tíz helyezettet hívták meg. Hihetetlenül jó érzéssel tölt el az, hogy ezt abszolút a szülők kezdeményezték, tényleg semmit nem tudtam róla; utóbb többen is kérdezték, miért nem szóltam, mert akkor szavaztak volna – mondtam, azért, mert én sem tudtam róla semmit. Január 31-én volt a díjkiosztó Budapesten, akkor döntöttek a zsűri – Berszán atya; egy onkológus professzor, akinek sajnos nem tudom a nevét; Béres József; Balogh Sándor, az OALI főigazgatója; Szócska Miklós; s a Duna Televízió programigazgatója – tagjai. Az első tíz helyezett közül mindenki kapott 100 ezer forintot; nem kézbe kaptuk a pénzt, hanem úgynevezett konferencia-részvételre, ezt azt jelenti, hogy egy gyógyszergyár szponzorálja majd a részvételeimet. Ha akarok menni, akkor felveszem velük a kapcsolatot. Kétórás kis ünnepség volt állófogadással, az elismerésről szóló diploma mellé mindenki kapott valamilyen orvosi eszközt, én például egy vércukormérő készüléket. Nagyon különlegessé tette ezt a pályázatot az, hogy határon kívüli praxisokra is lehetett szavazni – Székelyföldről és Délvidékről is érkeztek -, nagyon örülök annak, hogy egyenlő elbírálás alá estek a színtiszta magyar praxisok.
Mióta praktizál Berettyóújfaluban? Dolgozott korábban máshol?
1975 óta dolgozunk Berettyóújfaluban a férjemmel együtt, körzetben pedig ’82 óta. Nagyváradon születtem, csecsemőként kerültem ide vissza – vissza, mert az édesanyám magyarországi, az édesapám volt Nagyváradra való. Minden iskolámat, így az egyetemet is itt végeztem Magyarországon; ’73-ban végeztem az orvosin Debrecenben, az első munkahelyem a mezőtúri kórházban volt, mert akkor a férjem ott dolgozott. Egy évet töltöttünk közösen ott, aztán mindketten állást kaptunk a kórházban, s így kerültünk ide. Amikor a második lányunk megszületett, akkor mondtam, kész, ennyi volt – két gyerek mellett én nem fogok a kórházban dolgozni a rengeteg ügyelet miatt. Aztán három évig dolgoztam orvosként az Arany János Gimnázium egészségügyi tagozatán, ez egy kicsit lelket próbáló kitérő volt…Sok olyan gyerek volt, aki egyszerűen nem is érdeklődött. Akkor megkérdeztem: te most mit is keresel itt? Minek jöttél ide? Mert máshova nem vettek fel – mondták. Amikor három évig ezt tapasztalatod, akkor belegondolsz, hogyan is bízod rá egy ilyenre azt, hogy kössön be egy infúziót, nézze meg a monitort. Az érdeklődés hiánya borzasztó, amíg én ott dolgoztam, összesen egy tanuló jelentkezett orvosira, őt fel is vették. Volt még néhány jófejű diák, mondogattam is nekik, csinálják, lépjenek tovább, de nem lehetett őket rávenni. Nem szerettem ezt a munkát. Aztán ’82-ben megüresedett egy státusz, azóta itt vagyok. Nem is kívánkoztam el soha máshová, voltak ugyan lehetőségeink, de nekem ez így mindig megfelelt.
Külföldre sem vágyott soha? Egyre több egészségügyi dolgozó gondolja úgy, hogy elhagyja az országot a jobb megélhetés, esetleg a kalandvágy reményében.
Nem, soha. Amikor még abban az életszakaszban voltunk, hogy lehetne váltani, akkor külföldre nemhogy dolgozni, hanem egyáltalán sehogy nem mehettünk, ez fel sem merült. Egy ilyen nagy ugrás bizonyos kötetlenséget feltételez; amikor már kialakítottál egy egzisztenciát valahol, akkor azt nagyon nehéz feladni azért, hogy nulláról kezdjek valahol „vadidegenben”, ahol senki nem tudja, én ki vagyok. Meg sem fordult a fejünkben.
Miért pont az orvosi pályát választotta?
Valahogy így jött velem. Mindenki pedagógus volt a családban, s én egészen kicsi koromban határoztam el, hogy gyermekorvos leszek. Aztán az édesanyám – meg úgy a család nagyjából – hallani sem akart erről, azt mondták, „ha mindenki pedagógus, akkor az neked is nagyon jó lesz.” Jelentkeztem is a Kossuth Egyetemre, de mivel abszolút nem volt semmi affinitásom a pedagógiához, nem is nagyon készültem erre – ezt látták is, akkor mondták, jó, csináld azt, amihez kedved van. Így aztán két évet hagytam ki az érettségi után; először azért mert a Kossuthra jelentkeztem, aztán úgynevezett „helyhiány” miatt nem vettek fel, s végül második nekifutásra sikerült bejutnom az orvosira. Aztán minden halasztás és egyéb nélkül vittem végig.
Mennyire érzi magát megbecsültnek, mint gyermekorvos?
Milyen szempontból?
Úgy általánosságban, mint egészségügyi dolgozó - azt tudjuk, a betegek, a betegek szüleinek visszajelzése rendkívül pozitív.
Úgy sehogy. Csak szét kell nézni itt – ez egyáltalán nem azt jelzi, hogy egészségügyi munkának presztízse van. Mert akkor nem hagynának sem bennünket, sem a betegeket ilyen méltatlan körülmények között, ez az egyik; a másik az, hogy a központi vezetőség részéről senki nem foglalkozik az alapellátással. Abszolút nem vágyom címekre, de azért vannak mutatók, amelyek alapján lehetne azt mondani, „hú, ezt tényleg jól csinálod.” Nem kellene több. A mostani elismerés azért is volt fontos nekem.
Itt beszélgetünk a rendelőben, nem tudom nem észrevenni a fényképekkel díszített falakat – több tucat fotó a korábbi betegekről.
Mindenki a betegem volt, van olyan, akinek már a gyermekéről is van itt kép, több generáció látható a falon.
Említette a férjét korábban, ő szintén orvosként – belgyógyászként – dolgozott, ám már nyugdíjas. Azt is tudjuk, két felnőtt lánya van. Ők mivel foglalkoznak?
A nagyobbik angol szakos, ő Biharkeresztesen tanít a gimnáziumban. A kisebbik lányunk orvos, ő Svájcban él.
Hogy került oda?
Amikor végzett és a gyerekklinikán dolgozott, akkor megismerkedett egy svájci-magyar fiúval, aki itt végezte az egyetemet. Fél év után eldöntötték, ők akkor együtt élik le az életüket, s éppen most, február 11-én voltak hétéves házasok. Most éppen nem dolgozik, de már megvan neki is ott a háziorvosi diplomája.
Unokák?
Mindkét részről van egy-egy lány.
Lányos család!
Lányos család, s én ezt nem is bánom, lánypárti vagyok. Az „itthoni” unoka 9 éves lesz nyáron, a „kinti” pedig áprilisban 5, két teljesen különböző karakter.
Mivel tölti egy gyermekorvos a szabadidejét?
Ha van szabadidőm? Például a háztartás. Aztán az olvasás, nagyon szeretek moziba járni, s elég gyakran internetezek. Évente többször megyek a lányomékhoz Svájcba; ez kiváló kikapcsolódás, elmegyünk a környéken szétnézni, kirándulunk, feltöltődünk.
Mik a tervei a jövőben? Meddig szeretne praktizálni?
Igen, ezt a kérdést már többen feltették (nevet). Egy: ameddig egészséges vagyok és jól érzem magam a bőrömben, amíg nem okoz terhet naponta bejönni, amíg forog ugyanúgy a napi mókuskerék; bár ez sem teljesen igaz, hiszen mindenkinek más a panasza, mindenre más a megoldás. A másik: megkaptuk a praxisjogot, a praxis a miénk – de kinek tudnánk eladni? Most van formálódóban egy fiatal orvosok számára biztosítandó pénzösszeg, ami praxisvásárlásra, a praxis korszerűsítésére fordítható, így talán a fiatalabbak is több lehetőséget kaphatnak a közeljövőben.
