Az 1956-os forradalom és szabadságharc 63. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés Berettyóújfaluban a református templomban tartott ünnepi istentisztelettel vette kezdetét, melyen Dr. Hermann-né Frenczel Erzsébet lelkész igehirdetését hallhattuk. Ezt követően a rendezvény az ’56-os emlékműnél folytatódott.
Himnuszunk eléneklésével vette kezdetét az 1956-os emlékműsor, a zenei aláfestésről az Ifjúsági Fúvószenekar gondoskodott, melyet Hegedűs Imre vezényelt.
„A szabadság nem egyszerűen a zsarnokság vagy az elnyomás hiánya. Nem is felszabadítás arra, hogy azt csináljunk, amit akarunk. A szabadságnak megvan a maga belső logikája, amely megkülönbözteti és megnemesíti: a szabadság az igazsághoz van rendelve, és abban teljesedik ki, hogy az ember keresi az igazságot és benne él abban.”
Szent II. János Pál pápa gondolataival köszöntötte Kiss Tamás, az ünnepség konferálója az 1956-os forradalom és szabadságharc 63. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi megemlékezés résztvevőit.
Ezt követően Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere mondott ünnepi beszédet, melyet teljes terjedelmében megosztunk Önökkel:
„A haza örök, s nem csak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.”
„Tisztelt Ünneplő Közösség!
Kossuth Lajos figyelmeztette a fenti szavakkal 1841-ben a meg nem értést tapasztaló kortársait és egyben önmagát is 1861-ben. Abban a korban, amikor a mélypontra jutott birodalmi helyzetben ismét megnyílt a magyar országgyűlés visszaállításának lehetősége. Bár a magyarság megosztott volt, de az önrendelkezés jogával a nagy többség élni kívánt. Ez végső soron meg is történt. Eljutottak a kiegyezéshez, a boldog békeidőkhöz. Mindezt aztán szétzilálta az első világégés, mely a Monarchia végét jelentette. Magyarország aktuális veszteségei mellett pedig egy olyan veszedelemmel került szembe, ami egy másik birodalmi terrort hozott magával. 100 évvel ezelőtt a proletárdiktatúra vörös terrorja először mutatta meg a magyaroknak a kommunizmus igazi arcát. Mindezt pedig közvetlenül megelőzte a függetlenségi és negyvennyolcas eszme előre törése, mely mind szándékai nemességében, mind pedig eredményeiben messze elmaradt a zászlóra tűzött eszményképtől. A sikertelen földkérdés, a kudarcot vallott nemzetiségi politika és a békeszerződés várható taralma szétszaggatta Magyarország társadalmát, és ebbe az ingoványba ellenállás nélkül hatoltak be a Kun Béla féle terrorosztagok. Ez az esztendő tehát a Tanácsköztársaság centenáriuma is egyben. Nem egy dicsőséges, de mindenképpen figyelemre méltó és figyelmeztető évforduló. Akkor mindössze 133 nap adatott meg nekik. Mégis elég volt ahhoz, hogy a nemzet mellett a háborús években is kiálló katonák, gazdák, egyházi és polgári tisztségviselők százai pusztuljanak el a kezeik között. Hogy máig az emlékünkben éljen a hírhedt páncélvonat, a vörös hadsereg és vörös őrség képe, vagy épp a Lenin-fiúk dermesztő emléke. Ők, az állandó bomlasztók, agresszív provokátorok váltak a rendszer legemblematikusabb jelképeivé. És már ott volt közöttük – a vörös őrség parancsnokaként – Rákosi Mátyás, aki a második világháború után visszatért, és a korábbihoz hasonló zavarkeltés után, ugyanolyan módszerekkel ragadta magához a hatalmat, mint korábban Kun Béláék. Mindig a népre hivatkozva, a tömegek támogatását hangsúlyozva. A végeredmény pedig itt is ugyanaz. Egy végsőkig legyengített, elcsüggedt, kizsákmányolt ország, megfélemlített, megkínzott, bebörtönzött polgárok tömege. A félelemkeltés és félelemmel való fenyegetés retorikája. A nyájas, simogató jobb kéz mellett a hátratett, kést markoló balkéz. Mindent a hatalomért, mert kimondani, kikiáltani semmit sem drága. Az emberek nagy tömege azonban megítélte, majd elítélte mindezt. Számos előzmény után ismét voltak, akik Kossuth és Széchenyi zászlóit emelték a magasba. Mert 1956 forradalmárai és szabadságharcosai is épp oly heterogén, sokféle egyéniségből és személyiségből álló közösséget jelentettek, mint a 48-asok.
A céljuk azonban most is egy volt: az elnyomás és a megszállás felszámolása. A mi 20. századunk második fele úgy telt, hogy erről a 16 napról először beszélni is bűn volt. Aztán, amikor hivatalosan is beszéltek róla, elkezdődött az értelmezési verseny. Ellenforradalom, népfelkelés, forradalom, szabadságharc. Ha forradalom, akkor az csak baloldali, szociáldemokrata lehetett. De akkor hová tűntek a korábbi vádak, melyek a klerikális, horthysta, kapitalista reakciósokra zúdultak? Ők nem voltak forradalmárok? Számtalan máig is csak részben megválaszolt kérdés. Talán ezért is nehéz olykor megmagyarázni a saját jelenkorunkat. A megosztottságot, a provokációkat, az ésszerűséggel szembemenő, hamisan ítélkező demagógiát.
Ahogy Széchenyi mondja: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.” A múltat minden részletét tekintve, mindenkiken egyaránt meg kell ismerni. Az, hogy évről évre újra és újra összegyűlünk, emlékezünk és emlékeztetünk, elengedhetetlen eszköze annak, hogy nyitott tekintettel, őszinte elszánással nézhessünk a jövő felé. Ehhez pedig mindenekelőtt erős lábakon kell állnunk a jelenben. Ahol megmarad a közélet és közbeszéd méltósága, az önrendelkezés sérthetetlensége. Ahol nem provokátorok, hanem valóban felelős választók és választottak alakítják közösségink, végső soron országunk és nemzetünk sorsát. Minden szabadságküzdelemnek ez volt a valódi kívánsága és tétje. Mi, mai utódok ezért az egykori szabadságharcosoknak tartozunk azzal, hogy ezt biztosítjuk a magunk, és az utánunk következő nemzedékek számára.
Tisztelt Ünneplők!
Az antik bölcselet szerint a győzelem mindig ott van, ahol egyetértés uralkodik. Mindemellett azonban soha, senki által nem gyarapodhatunk és senkitől sem tanulhatunk annyit, mint azoktól, akik nem értenek velünk egyet. 1956 őszén sokkal színesebb volt a közbeszéd, mint ahogy ma leegyszerűsítve mondják, gondolják, sok esetben tanítják. Egyes visszaemlékezések szerint érdekes és tanulságos volt, hogy szinte minden sarkon más ideológia jegyében folyt a diskurzus. Nagyon sokféle, ellentétes indulat szabadult fel, olykor el. Konzervatívok, keresztények, polgárok, parasztok, diákok, iparosok. Egykori arisztokraták, és a Moszkvától függetlenedni akaró eurokommunisták. Volt, aki a boldog békeidők rendjét óhajtotta újra, és volt, aki az emberarcú szocializmust akarta és nem kívánta vissza sem a gyárosokat, a nagytőkét, sem a földbirtokosokat. Volt, aki a polgári demokráciáért, a magántulajdon visszaállításáért ment ki az utcára, és voltak, akik az önigazgató társadalmi modellt képzelték el, amelyben a gyárakat munkástanácsok irányítják, és ugyanez érvényesül vidéken is a termelőszövetkezetekben. Odahaza sokan, sokféleképpen képzelték el, mit is várnak a forradalomtól, és egy győztes szabadságharctól. Egy békés, szabad korszakban, egy több párt közül választó demokráciában ők a nemes értelemben vett politikai ellenfelek. De a diktatúra sötétjében, egy nagy világhatalom béklyójában az alapvetően különböző értékek szálai össze tudnak futni egy pontban és egy cél érdekében. Amikor mindenki számára alapvetés, hogy „a Haza minden előtt”.
Örökké tartó, soha nyugvópontra nem jutó vita, hogy mi mozgatja a történelmet. De akárhány magyarázatot adunk és elméletet alkotunk, végső soron ugyanoda jutunk, hogy maga az ember. Hitével és csalódásaival, törekvéseivel és önfeladásával, elbizakodottságával és félelmeivel, örömével és szenvedésével. Például az az ember, akin a kommunista/szocialista hatalom átnézett, akit megvetett, akinek arcába hazudott, akit jelentéktelen porszemként söpört félre. Az ember, akivel kénye-kedve szerint bánt: osztályidegennek kiáltott ki, vagonba terelt, kitelepített, javaiból kiforgatott, ha neki úgy tetszett. Az az ember, aki ezek után is felállt, kitartott és kezet nyújtott.
Éppen ezért 1956 egyik legfontosabb győzelme, az önmagunk feletti, a közénk ékelődő széthúzás elleni győzelem megismétlődhet és rendre meg is ismétlődik. Akár természeti vagy ipari katasztrófa sújt minket, akár a közösség egy-egy tagja kerül bajba, mindig van, ami erőt ad. Az összetartozás érzése, az egység, az előzékenység, a türelem, a bizalom, a szeretet. Az újabb és újabb győzelmeknek pedig mi magunk is részesei és alakíthatói lehetünk. Mint ahogyan voltak résztvevői akkor, 63 évvel ezelőtt, akik ma is, mint minden évben itt vannak közöttünk, és újra önuralomra, önfegyelemre és az egymás felé fordulásra figylemeztetnek bennünket. Ők cselekedtek, és tették a jót, szavak helyett a jelenlétükkel intenek minket most is ugyanerre. Ez ad nekünk erőt itt Biharban, Berettyóújfaluban ahhoz, hogy fontosabb legyen a jó szó, mint a halaszthatatlan ügyek. Fontosabbak legyenek közösségeink, intézményeink, gazdasági szereplőink, az ott folyó munka légköre, mintsem a kicsinyes, egyéni törtetés és a széthúzás. Fontosabb legyen a helyi közösség érdeke, mint saját magunk ügyei.
Az összefogás pedig ne süllyedjen jelszavak, üres frázisok szintjére, mikor e szó mögött nem látszik, hogy valójában ki kivel tart. Sokkal inkább jelentse azt, mint amit az '56-ban eszmélők esetében, tartozzanak bármely világnézetű táborhoz is. És ahogy a forradalom 1956-ban egy csapásra megsemmisítette a Rákosi-rendszer legitimitását, úgy a forradalom nevének és becsületének visszaállítása 30 évvel ezelőtt nyugdíjba küldte az elnyomók rendszerét is. De hiába váltunk politikai rendszert, hiába zárunk le egy régi és kezdünk egy új korszakot, ha az intők kezét nem tartjuk magasra. Ha nem okulunk a történelmünkből, és nem vesszük figyelembe az elődök példáját.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
„Azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk.” – A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István élete hitelesíti e megállapítását. Folyamatos ellenszélben, sokszor két tűz között hadakozott, mégis ő lett a Magyar Tudós Társaság életre hívója, a Lánchíd és az Alagút megalkotója, a hajózás és hajógyártás, megteremtője, a Vaskapu szabályozója, a Tisza-vidék árvízmentesítője. Ő volt a korszerű bortermelés, a cukorgyártás, a gázvilágítás, az országos vasútfejlesztés egyik előmozdítója. Az első gőz hengermalom létrehozásával a modern lisztgyártás megalapozója. Ő volt a lóversenyzés és lótenyésztés, később az evezőssport meghonosítója. És a sor nem teljes. Lehetetlen a magunk teljesítményét az övéhez mérni. De nem is ez kell, hogy a célunk legyen. Sőt, mindig tudnunk kell, hogy hol, és hogy mekkorák vagyunk, hogy mi az, ami a mi dolgunk, mennyit bírunk, és meddig mehetünk. De ami a mi dolgunk, azt maradéktalanul el kell végeznünk. Amit elbírunk, azt fel kell emelnünk. Ameddig elmehetünk, azelőtt soha nem állhatunk meg. Kövek sokféleképpen gördülhetnek elénk, mint ahogy elődeink elé is gördültek. De legyen az természetes hegyomlás, vagy a felbontott utcakövekből rakott barikád, nem maradhat ott, úgy, abban a formában sokáig. Szorgos kezek elhordják, és újra építőkövekké formálhatják. E tekintetben is van kitől, és van mit megtanulnunk.
Gondoljunk arra, hogy egyszer a mi jelenünk is múlttá válik, így sohasem tudhatjuk, hogy melyik pillanatban leszünk valamilyen sorsfordító pillanat szereplőivé. Csak rajtunk áll, hogy közös és egyéni jelenünk múlttá nemesedik, vagy éppen a múlt homályába vész. A nemzetet soha meg nem tagadó, és senkivel sem kollaboráló Wass Albert szavait idézve:
„Csak a vér s a nyelv tudja összetartani az embereket, s a közös múlt emléke. Ha ez megszűnik, fölbomlik a világ.”
Ahhoz pedig, hogy majdan, a mi gyermekeink, unokáink számára mindannyian a hétköznapok hőseivé válhassunk, soha ne kelljen fegyvert fognunk. Vegyük követendő példának inkább József Attila törekvését:
„Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!”
Polgármester úr beszéde után „Maradj hűséges a földhöz” című ünnepi műsort láthattuk Koroknai Árpád énekes előadásában.
A megemlékezés az ’56-os emlékmű megkoszorúzásával folytatódott, ahol a 1956-os forradalom és szabadságharc berettyóújfalui résztvevői, Berettyóújfalu Város Önkormányzatának, a Hajdú-Bihar Megyei Kormányhivatal Berettyóújfalui Járási Hivatalának vezetői, a Berettyóújfalui Tankerületi Központ, a Berettyóújfalui Szakképzési Centrum, a történelmi egyházak, a rendvédelmi szervek, a pártok, az intézmények, valamit a civil szervezetek képviselői, városunk polgárai helyezték el a megemlékezés koszorúit, virágait.
A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Közreműködött az Ifjúsági Fúvószenekar, Hegedűs Imre vezényletével.
November 4-én, a forradalom és szabadságharc leverésének emléknapján, az áldozatok gyásznapján, 17 órától, Egy kötet utóélete címmel, az 1956 – Nagyszüleink harca értünk című kötet szerzői részvételével kerekasztal-beszélgetést lesz a Nadányi Zoltán Művelődési Házban. Ennek végeztével pedig gyertyagyújtással emlékezünk az áldozatokra, a Népligetben. Mindenkit nagy tisztelettel hívnak és várnak a szervezők.