2019. március 15-én, délelőtt 9 órától a berettyóújfalui baptista imaházban ünnepi istentisztelettel vette kezdetét a forradalom és szabadságharc 171. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés. Kiss János baptista lelkész igehirdetését követően az események idén rendhagyó módon a Szent István téri Országzászlónál folytatódtak. KÉPGALÉRIA
Kiss János baptista lelkész igehirdetésében a szabadság fogalmának helyes értelmezéséről beszélt, valamint arról, hogy milyen történelmi eseményekhez vezetett a szabadság fogalmának helytelen értelmezése. A szabadság örökkévaló es Krisztus szeretetében gyökerez.
A Szent István téren, a Himnusz közös eléneklése után Kiss Tamás pedagógus, a rendezvény műsorvezetője Petőfi Sándor gondolataival köszöntötte az ünnepi megemlékezés résztvevőit:
Politikai életünket távolrul néztem, vagy rá sem néztem, a miért részint egyoldalúsággal, részint bűnös egykedvűséggel vádoltak. A rövidlátók! Én tudtam azt, a mit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politika kurjogató hősein, mosolyogtam a fontosságot, melyet magoknak tulajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehellete elsöpör; tudtam, hogy ők nem azon nagy színészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a színpadra székeket és asztalokat hordanak.
Ezt követően Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere tartott ünnepi beszédet, amely az alábbiakban olvasható:
„Csak egyfajta igazi hazafiság van: ha valaki ott, ahol éppen van, teljes hűséggel és feltétlen erőkifejtéssel helytáll a munkájában. Ennek visszaható ereje van a hazára. Minden más csak vásári mutogatás és tányérozás.”
Tisztelt Berettyóújfalui Polgárok!
Márai Sándort igazi világpolgárként tartja számon az emlékezet. Egyúttal pedig elkötelezett hazafiként. Az előbb idézett megállapítása egyértelműen ez utóbbi életérzését és elkötelezettségét adja vissza. Útmutatás ez, általános érvényű recept, melyet a ma embere is jó, ha megfogad. Olyan kijelentés, melynek tartalma a magyar nemzet sok évszázados történelmében mindig is jelen volt. Márai életútja éppoly fordulatos volt, mint a magyarság történelme. Ha csak a kárpát-medencei létünket tekintjük végig, mindig voltak útbaigazító, irányt szabó egyéniségek, akik megmutatták, hogyan kell dolgozni, hogyan kell országot építeni, gyarapítani. Ha kellett, akkor kapával, vésővel vagy tollal, amikor kellett, akkor pedig fegyverrel. A munka és a harc pedig mindig akkor eredményes, ha konkrét célok eléréséért zajlik. Ha azzal többeket is hozzásegítünk saját céljaik eléréséhez, egyúttal pedig magunk is maradandót tudunk alkotni. Nem valaki kárára, valami ellen, hanem valakikkel együtt, valamiért.
Mindezt annak ellenére is mondhatjuk, hogy az egész életünket nagy ellentétpárok szövik át. Hiszünk vagy tagadunk. Jobb vagy baloldalon állunk. Nemzetben vagy nemzetköziségben gondolkodunk. Ha azonban – mások mellett – sok Márait olvasunk, akkor rájövünk, hogy ezek az ellentétek nincsenek is olyan makacs ellenállásban egymással, mint első ránézésre. Hogy mást ne mondjunk: nemzetek nélkül nincs nemzetköziség sem. 1848 tavaszán szinte egész Európán végigsöpört a forradalmi hullám. Ezek viszont az egyes nemzetek forradalmai voltak. 1848-ban úgy tűnt, hogy az európai hatalmi rendszer összeomlik, és a meghirdetett célok – a nemzeti önrendelkezés, a modernizáció, a nemzetállamok megteremtése, a polgári rendszerek létrehozása – mindenütt megvalósulnak. A forradalmakat azonban leverték. A liberális és radikális erők közötti szakadás, az eltérő, és sokszor csak egymás rovására megvalósítható célok nem tették lehetővé a forradalmi térségek aktív együttműködését.
A meghatározó európai hatalmak külpolitikai magatartása és az európai dinasztiák ereje, kemény fellépése, és egymás közti szolidaritása, a politikai-gazdasági széttagoltság, a birodalmi keretek között élő, függetlenségre törekvő népeket szembeállító türelmetlen nacionalizmus együttesen vezetett idáig. A forradalmak mégsem maradtak következmények nélkül: érvényben maradt a jobbágyfelszabadítás, Közép-és Kelet-Európa területén pedig felgyorsult a modernizáció, a feudális rendszerek megszűnésével, illetve gyengülésével megkezdődhetett a polgári-tőkés viszonyok kialakulása, a dinasztikus nagyhatalmi politika átrendeződése.
Március 15-e tehát nem csupán a szabadsághősök ünnepnapja. Azáltal, hogy rájuk emlékezünk, meg kell találnunk azt az utat, ami közös megoldások által vezet el a közös cél eléréséhez. 1848 Magyarországán a fiatal forradalmárok szerepe kimagasló volt, mint ahogy az is, hogy a magyaroknak egyedül kellett megküzdeniük a cári és az osztrák birodalmakkal. Az oroszok az osztrákok ellenségei voltak, mégis összefogtak, amikor közös lett az érdekük: a forradalmak leverése, birodalmaik fenntartása. De míg egyes népeknél ideig-óráig tartott a forradalom, addig a magyarok másfél évig küzdöttek.
Minden március 15-én nagy kérdés, hogy elég-e összegyűlnünk egy órára, meghallgatni a szent neveket, a szavalatokat, végignézni az ünnepi műsort és másnap folytatni ugyanúgy, mint 15-e előtt. Természetesen nem. A márciusi ifjak példát adtak nekünk, és főleg a fiataloknak. A szabadságharc során Bem, Damjanich és a többi tapasztalt tábornok adta a tudást, a tapasztalatot, a fiatalok pedig a lendületet és az erőt! Bátran harcoltak egy jobb világért. Március 15-e akkor is, és ma is az önvizsgálat napja. Megkérdezhetjük magunktól, hogy érdemesek vagyunk-e egyáltalán arra, hogy ünnepeljük azokat a forradalmárokat. Válaszoljunk igennel, és cselekedjünk is úgy, mint ők tették.
’48 üzenete: bátorság, kitartás, küzdelem, haza, összetartozás és igazság. Ezekből a szavakból, kell származtatnunk a mi feladatainkat. Legyünk bátrak kimondani az igazságot, küzdeni érte, megszólítani társunkat, ha nem viselkedik megfelelőképpen. Tartsunk ki igazunk mellett, ha vannak meggyőző érveink, de ha nincsenek, fogadjuk el a másik fél véleményét. Az iskolában, a mesterek keze alatt sajátítsuk el a tudást. A munkahelyen ne állítsunk elő selejtes termékeket, ne adjunk ki a kezeink közül rossz munkát. Ne csapjuk be a társainkat. Az értékrendet állítsuk lábra. Tekintsünk és húzzunk is egy irányba. Ha a többség kiáll valami mellett, akkor fogadjuk el azt, és ne bomlasszuk az egyébként is zilált rendet. Semmi mást ne vegyünk alapul, csak azt, hogy a ’48-asok is sokfélék voltak, sokféleképpen nézték a világot, számos különböző véleményt megfogalmaztak. A közös cél azonban mindvégig egy irányba vitte őket. Mi sem igazolja ezt jobban, mintsem az, hogy jelenkorunk közéletének különböző területein, a különböző módon gondolkodók mindegyike talál magának egy ’48-as előképet. Egy példát, egy szellemi elődöt, aki által igyekszik meghatározni önmagát, önmaga mai helyét és szerepét.
Ha volt a magyar történelemben, azon belül is 1848–49-ben igazán markáns ellentétpár, akkor az Kossuth és Széchenyi. Kettejük között a kezdetektől sajátos viszony alakult ki. Eleinte Kossuth a legnagyobb tisztelet „hangján” közelített a nála 11 évvel idősebb és országosan elismert főnemeshez, később egyenrangú felekként folytatták szellemi párbajaikat kulcsfontosságú, országos kérdésekben. A mai szokásokhoz hasonlatosan, a kor adottságainak megfelelően: a nyilvánosság előtt, országos lapok hasábjain és saját könyveik lapjain. Idővel más-más politikai utakra léptek, kemény hangon üzengettek egymásnak. Végül mégis közösen vitték révbe a nemzet ügyét és lettek minisztertársak ugyanabban a kormányban. Az első felelős magyar kormányban, melyben többek között ott volt báró Eötvös József, aki a forradalom idején, aztán majd a kiegyezés után is kultuszminiszter volt. Deák Ferenc, aki a forradalom idején igazságügy-miniszter, majd a kiegyezés kovásza lett. Vagy a konzervatív Esterházy Pál herceg, aki a családi hagyományoknak megfelelően szilárdan maradt a Habsburg-ház híve, de az udvarban mindig a magyar érdekek szószólója volt. Gróf Batthyány Lajos kabinetjében volt szabadelvű, haladó és konzervatív, radikális és kozmopolita miniszter is. Ami azonban mindannyiukról fennmaradt: az a haza, a nemzet és a szabadság iránti elkötelezettség. A tenni akarás és az általuk megvalósított tettek.
„Amely percben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lenni e nemzetnek, aki bármely hatalmat mástól, mint e nemzet képviselői testület kezéből ki akarna venni, azon emberre, uraim, vigyázzanak önök, az egész nép, és soha semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy e nemzet felett más határozhasson valaki, mint e nemzet maga.”
Tisztelt Ünneplők!
Kossuth Lajos 1849. április 14-én, Debrecenben, Magyarország függetlenségének kimondásakor szólalt fel így. És idézzük is mellé rögtön gróf Széchenyi Istvánt, aki szerint „Akit magyarnak teremtett az Úristen és nem fogja pártját nemzetének – nem derék ember… Minden becsületes szívnek legszentebb a hon.”
Ha csak kettejüket vetjük össze, akkor ezt ma úgy hívnánk, hogy nemzeti minimum. Ma sem lehet más a célunk. Sem szűkebb pátriánkban, sem az országunkban, sem azokon a nemzetközi porondokon, amelyekre a magyar állampolgárok döntései – ügydöntő népszavazások és szabad választások – útján léptünk, lépünk fel.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1867-ben megtörtént a kiegyezés. A reformkor és a szabadságharc vezetői közül sokan tevékenyen is részt vettek ebben. Mindvégig hittek a nemzetben, a magyarok érdekeit soha nem tették félre, mégis újra fontos nemzetközi tényezővé tették a hazát. 1867-ben – az ő személyes jelenlétük mellett – ugyanaz az uralkodó állt a monarchia élén, mint 1849-ben. Ugyanúgy nem voltunk önálló állam. De ők, együtt el tudták érni, hogy diktatúra és diktátumok helyett a közös megegyezés útján haladjanak tovább nemzeteink. A közöttük mindig is meglévő véleménykülönbségnek nem rendelték alá a közös érdeket. A gazdasági eredmények hozadékát nem tekintették könyöradománynak, hisz ők is, mint ahogy őseink az előző évszázadokban, keményen megdolgoztak azért. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mai támogatási rendszer sem ingyen ajándék. Komoly gazdasági hasznot húznak a mai integrációból a támogató oldalon is. Mi pedig a Kárpátok gyűrűjében ma is, mint korábban bármikor, fontos védőbástyája vagyunk az öreg kontinensnek. Emellett pedig a gazdaság, a tudomány és a művészetek terén is nagyban hozzájárultunk az egyetemes értékek gyarapításához. Ezért kell nemet mondanunk a diktátumokra, és keményen dolgozni, együtt, egymásért, fegyverek nélkül.
Ahogyan báró Eötvös József biztat minket:
„Minden hegy csúcsban végződik. Emelkedjetek bátran, s kik kiindulva a hegy alján távol álltatok egymástól, fenn a tetőn találkozni fogtok.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
A rendezvény a „Szabadság, szerelem” című ünnepi műsorral folytatódott, melyet Kiss Alexandra, Búzási Patrik és a BRP táncosai adtak elő.
Kiss Tamás elmondta, Berettyóújfalu Város Önkormányzata 2014 óta ajándékozza meg a Bihar megyei és nagyváradi magyar közösséget a március 15-i kokárdás alapanyagául szolgáló nemzeti színű szalaggal. Ez az ajándékozás minden évben megismétlődik, és mára már kölcsönössé is vált. Tavaly a Nagyváradon és Bihar megye különböző településein elkészült kokárdából Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke hozott át Berettyóújfaluba számos példányt, melyet a város március 15-i ünnepi megemlékezésén részt vevők között osztottak szét. Ebben az évben az szalagok egyik fele Berettyóújfaluban maradt. Ettől az évtől a kokárdakészítés is kettős szervezésben zajlik, az RMDSZ nőszervezete mellett a berettyóújfalui Nadányi Zoltán Művelődési Ház és a Bihari Népfőiskola kézműves köreinek hölgytagjai is elkészítették a helyi közösség számára az ünnepi kokárdákat. Ezeket kaptám meg a résztvevők is, a rendezvény ideje alatt. A történelmi Bihar megye két fele között ez a szimbolikus, gesztusértékű együttműködés valóban csak jelzi a gazdaság, az infrastruktúra-fejlesztés, az oktatás és a kultúra terén az elmúlt közel két évtizedben végzett közös munka sokrétűségét, és a magyar nemzeti függetlenség ünnepnapján ezáltal is gondolunk a Biharország másik felében élő honfitársainkra.
Az ünnepi rendezvény a szózat közös eléneklésével zárult, közreműködött az Ifjúsági Fúvószenekar, Hegedűs Imre vezényletével.
