100 éve ért véget az I. világháború, ennek kapcsán több emlékező eseményt is tartottak 2018. november 21-én Berettyóújfaluban. KÉPGALÉRIA
A Makk Kálmán Moziban a Halhatatlanok – Limanowa a magyar győzelem 1914 című magyar dokumentumfilmet vetítették több alkalommal, melyet a város iskoláinak diákjai közül is többen megtekintettek.
Délután 16 órakor a Kálvin téri világháborús emlékműnél emlékező beszédet mondott Bagdi László történész-muzeológus, mely az alábbiakban olvasható:
„Tisztelt Egybegyűltek!
Köszöntök mindenkit a megemlékezésen, melyen célunk leróni kegyeletünket a nagy háború áldozatai, hősi halottaink előtt, akik azt a legbecsesebb, és legnemesebb dolgot adták, amit egy katona valaha is adhatott a hazájának: a vérüket ontották, az életüket áldozták Magyarországért.
2018 centenáriumi év, hiszen kereken száz éve, 1918-ban ért véget a nagy háború, vagy közismertebb nevén,- ahogyan 1945 után a történészek elnevezik- az I. világháború. 1918. november 11-én, pontban tizenegy órakor, a Franciaországi Compiégne erdő később a történelem folyamán hírhedtté váló vasúti kocsijában írták alá azt a fegyverszüneti egyezményt, ami hivatalosan még nem, de a gyakorlatban már a háború végét jelentette. Egy minden addiginál véresebb, pusztítóbb háborúét, melyben összesen több mint 15 millióan vesztették az életüket.
Ebben a világégésben Magyarország akkori katonai és gazdasági súlyához mérten erőn felül vette ki a részét, a háború négy éve alatt több mint 3 millió ember járta meg a Szerb, a Galíciai, vagy az Isonzót, a legtöbb esetben mind a három frontot. Ez idő alatt pedig a hátországban több mint 800 ezer ember, javarészt nők, idős-és fiatalkorúak, átvéve a fronton harcoló katonák helyét az üzemekben, a földeken és a gyárakban dolgoztak az ország működésének a fenntartásáért.
Ez a háború hazánk számára a magyar történelemben addig példátlan veszteségekkel járt: 661 ezer áldozat, több mint 740 ezer hadirokkant, akik hazatérve életük hátralévő részét cselekvőképtelenként voltak kénytelenek leélni, és több mint 730 ezer hadifogoly, akiknek nagy része csak évekkel a háború befejezése után térhetett haza szörnyű fizikai és egészségi állapotban. Szinte nem volt olyan magyar család, akit ne ért volna valamilyen tragédia, akiknek ez a háború ne okozott volna valamilyen kisebb-nagyobb traumát.
A drámai veszteségeket településünk helyzete is jól példázza: Berettyóújfaluból a háború alatt több mint 400 embert soroztak be, akiknek túlnyomórésze a nagyváradi vagy a debreceni gyalog és huszárezredekben teljesített szolgálatot, és sajnos a bevonultak közül csaknem kétszázan többé nem tértek vissza.
A fegyverszünet aláírásával hazánk történetében egy új fejezet kezdődött, a megpróbáltatások pedig korántsem értek véget. Egy igencsak zűrzavaros, kaotikus két év következett, egymást váltó, alig pár hónapig vagy csupán pár napig regnáló kormányokkal, mellette egy közel egy éves román megszállással, aminek a következménye az ország teljes kifosztása, lerablása lett, valamint hajszálon múlott, hogy a Román királyság Erdélyen túl a Tiszántúlt is bekebelezze. Majd jött a Trianoni békediktátum, melynek értelmében a történelmi Magyar királyság megszűnt létezni, országunk háromnegyedének elcsatolásával pedig több millió magyar embert szakítottak el az anyaországtól és helyeztek idegen uralom alá. Mindezek az események rövid idő alatt óriási megrázkódtatásokat jelentettek a magyar társadalom számára.
Nincs tehát mit ünnepelnünk ezen a napon, ugyanakkor emlékeznünk kötelező. Mert Magyarország a nagy háborút elvesztette, de egy valamit nem lehet elégszer kihangsúlyozni: ezt a háborút nem a katonáink vesztették el. A hátországok omlottak össze, a központi hatalmak gazdasága nem tudta tovább tartani a lépést egy elhúzódó háborúban az antant hadigépezetével szemben. Ez a vereség a legkevésbé múlott a fronton harcoló magyar katonákon, sőt, épp ellenkezőleg: ha a nagy háború végső kimenetele csakis a honvédeken áll vagy bukik, hazánk a győztesek oldalán fejezi be a világháborút. Ők azok tehát, akik minden tiszteletet megérdemelnek, hiszen a háború nagy részében állandó túlerővel szembenézve, hiányos felszereltséggel, hiányos ellátással is olyan bravúros győzelmekre voltak képesek, mint például a Gorlicei áttörés, Przemysl várának visszafoglalása és későbbi védelme, a Limanowai győzelem, a Caparettoi áttörés, és még hosszasan lehetne folytatni a sort. Ezekhez a győzelmekhez az ismert körülményeket tekintve emberfeletti teljesítményre volt szükség, és sajnos azt kell mondani, ezek a hadi hőstettek méltatlanul keveset szerepelnek a magyar történelmi emlékezetben. Pedig ha egy valamire büszkék lehetünk a nagy háború időszakából, akkor az a magyar katonák, és a magyar társadalom teljesítménye.
A háború utáni elkeseredett hangulatban terjedt el az akkor kétségkívül érthető, de mégis téves vélekedés, - mely napjainkban is sok helyen tartja magát- miszerint ezek az áldozatok hiábavalóak, értelmetlenek voltak, hiszen hazánk elvesztette nemcsak a háborút, de területeinek nagy részét is. Nos, hogyha ezeknek a hősöknek a jelenkori társadalom nem ápolja tovább az emlékét, hagyja őket elfeledni, a múlt homályába veszni, akkor valóban, tényleg értelmetlenül adták az életüket Magyarországért.
Éppen ezért az utókornak, nekünk kötelességünk nem csupán megőrizni az ő emléküket, de példát is venni róluk hazaszeretetből, bátorságból, önfeláldozásból, kitartásból. És ameddig nem felejtjük el őket, ameddig sikerül átmenteni ezeknek a megnevesített hősöknek a szellemiségét a jelenbe, addig az ő áldozatuk nem volt hiábavaló.”
A beszédet követően a történelmi egyházak képviseletében Majláth József református lelkipásztor és Rákóczi Jenő római katolikus plébános igei szolgálatot végzett, majd az esemény résztvevői az emlékműnél elhelyezték a megemlékezés koszorúit, virágait. A rendezvényen közreműködött Turzó Boglárka népdalénekes.
17 órától a berettyószentmártoni református templomban, emlékező istentisztelettel folytatódott a rendezvénysorozat, ahol Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere mondott emlékező beszédet:
„Én nem születtem arra, hogy megmentsem azt az emberiséget, amelyik, mikor nem sújtja tűzvész, árvíz és döghalál, háborúkat rendez és mesterségesen idézi elő a tűzvészt, az árvizet és döghalált. Rég levettem én a kezem az úgynevezett társadalomról.”
„Tisztelt Emlékező Berettyóújfaluiak, Szentmártoniak!
Hölgyeim és Uraim!
A békétlenségekkel, egyáltalán a hadsereg intézményével és mindenféle politikai ideológiával szembenálló Kosztolányi Dezső elkeseredett, egyben dühös gondolata talán hűen tükrözi mindazt, ami 100 évvel ezelőtt a magyar, sőt az európai népek lelkében dúlt. A virágzó európai polgári demokráciák boldog békeidejét beszüntette egy magasabb érdek. A modern társadalmak egyik legnagyobb mételye: a mohóság. Jól ismerjük az emblematikussá vált, de a valós okokat leplező eseményeket. Amikor a szarajevói merénylet után Ferenc József császár és király mindent meggondolt és mindent megfontolt. Vilmos császár pedig megígérte: „Mire a falevelek lehullnak, otthon lesztek.”
Négyszer is lehulltak a falevelek, míg Európa népei egymás nyakát szorongatták. A gazdasági és hatalmi érdekkörök küzdelme pedig több mint 10 millió ember életét követelte. A pontos szám ma sem ismert. Itt, Berettyóújfaluban sem. Ma azok nevei hangoznak el, akiket a legújabb kutatások is igazoltak. Ma már a többségük valóban csak egy név a város – a két egykori község – történelemkönyvének egy lapján. Az áldozatok mögött viszont eleven, máig ható veszteség húzódik meg. A hosszúra nyúlt békekötés is harccá vált, a döntés pedig megágyazott egy újabb, világméretű háborúnak. A Monarchia darabjaira hullott, új államok jöttek létre, Magyarország veszteségeit pedig jól ismerjük. 1920-ra egy megcsonkított országban, számtalan, a családfőt korábban elveszítő csonkacsaláddal, sőt megcsonkított testű hadirokkantakkal kellett mindent újrakezdeni. Hát ezért az „eredményért” vette le a kezét Kosztolányi is az úgynevezett fejlett társadalomról.
Ma, amikor népességmegtartó-erőről, a településeink vonzerejének növeléséről beszélünk, már nem gondolunk arra, hogy milyen áldásos időszakban élünk. Hogy mekkora kincs a béke.
Hogy mekkora erőt adhat, ha nem engedjük magunkat újra alárendelt félként belekergetni a gazdasági világelit érdekharcaiba. Az újfalui és szentmártoni áldozatok emléke, az utánuk hátra maradt családtagok kitartása is erre kötelez minket. Mi, akik a társadalomformálás, közösségépítés munkáját vállaltuk fel, fokozottan kell, hogy figyeljünk rájuk. Ők, azokban a körülményekben is képesek voltak gondoskodni az özvegyekről és az árvákról, fel tudtak építeni egy működőképes országot.
De a háború emléke még hosszú évekig élt az emberek lelkében. Ahogy mutatja például egy klasszikus filmsláger, egy szerelmes dal: „Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk. Ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk…”
Márai írta: „Meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben hiszünk: emberi becsvágy. Ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de melyben sohasem hittünk: emberfölötti áldozat.” Azt pedig – a 20. század borzalmaira visszatekintve – mi, mai utódok tehetjük hozzá: Meghalni egy ügyért, melyet sem nem imádunk, és amiben nem is hiszünk, embertelen gyilkosság.
Martalékául válni annak, amit toronyházakból irányítva ránk erőltetnek. Magasra kell hát tartanunk a tekintetünket. Oda kell figyelnünk, hogy mit mutogatnak egymásnak a toronyházakban. Aztán hátat kell fordítanunk nekik, és jóval följebb tekintenünk. Oda, ahová őseink előrementek, és ahonnan nem a támadás és gyilkolás, hanem a teremtés parancsszava szól. Ahonnan egyszer már valaki megmentette az emberiséget.”
18 órától a Hunyadi Mátyás Tagiskola ebédlőjében előadással és kerekasztal-beszélgetéssel idéztük fel az I. világháború eseményeit, illetve a berettyóújfalui és berettyószentmártoni hősök emlékét.
Az I. világháború berettyóújfalui és berettyószentmártoni áldozatai:
(Nagyításhoz katt a képre!)
