2017. augusztus 20-án, délelőtt 10 órától a Jézus Szíve római katolikus templomban ünnepi szentmisét tartott Rákóczi Jenő plébániai kormányzó, melyet követően a Nadányi Zoltán Művelődési Házban megrendezett kiállítás megnyitó és kenyérszentelés tett még ünnepélyesebbé. KÉPGALÉRIA
Blaskó Sándor szobrászművész Az édenkert örök fája című tárlatának megnyitóján a résztvevőket Lisztes Éva köszöntötte, melyet Muraközi István polgármester ünnepi beszéde követett:
„Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”
Tisztelt Ünneplő Berettyóújfaluiak! Kedves Vendégeink! Hölgyeim és Uraim!
Államalapító Szent István királyunk Imre hercegnek írt intelmei közül a mai alkalomra egy olyan gondolatot választottam, mely napjainkban legalább annyira aktuális, mint ezelőtt 990 évvel. Sőt, ha végigtekintjük államiságunk bő ezer évét, akkor kijelenthetjük, hogy ez az intelem a mindenkori államszervezés, vagy éppen közigazgatás egyik legfontosabb fundamentuma. Amikor ez nem teljesül, akkor annak hamarosan zűrzavar, a valódi értékek válsága lesz az eredménye. A hétköznapok sodrában pedig ezt felismerni igen nehéz. Ha a napi híradásokat próbáljuk meg értékelni, akkor olyan jelenségek tűnnek ki, mint a kollektív fenyegetettség, a celeb világ egyéniségeknek kikiáltott individualista harsogói, vagy éppen hangulatkeltő, rágalmazó, vádaskodó ellenlábasok szópárbajai. És jobb esetben csak a szavak szikráznak. Természetesen ma is, mint mindenkor vannak jóakarók, előrevivők, néha meg is jelennek a hírek között, de ha máshol nem, a közösségi médiában azonnal megjelennek a kétkedők, a gyanakvók, sőt a vádolók is. Akik nem tudnak egyéni eredményeket felmutatni, vagy alkotó közösségek aktív tagjaiként megnyilvánulni, nem hiszik el másokról sem, hogy minderre képesek. És ennek egyre-másra hangot is adnak. Egy idő után pedig az objektív szemlélőnek igen nehéz eldönteni, hogy a vádoló és a megvádolt közül valójában melyik az alázatos és melyik a gőgös. Ilyenkor kell megállni, és végigtekinteni a tetteken. Mérlegre tenni minden egyes ember életében, minden egyes közösség működésében, hogy mennyi az elpazarolt szó, mennyi az őszinte számadás, vagyis valójában mennyi a megtett út, az elvégzett munka. Ebben pedig milyen arányban kap helyet az alázattal, őszinte odaadással, mások felé – és nem mások ellen – fordulva kifejtett erő.
És ekkor következnek az ünnepnapok, melyek jó esetben a hétköznapok alapjául, életritmusunk meghatározójaként töltenek be fontos szerepet. Megüljük állami, nemzeti ünnepeinket. A város napját, ahol saját eredményeinkről adunk számot. Emlékezünk egy-egy jeles esemény alakítóira, hőseire, áldozataira, folytatóira. Olyankor nem engedünk a 48-ból, és igyekszünk fényesen ragyogtatni 56 csillagát. Elismerjük kortársainkat is, állami, városi, szakmai díjakkal, kitüntetésekkel. És persze szervezünk mind nagyobb szabású rendezvényeket. De mindez semmit sem ér, ha nem tudunk valóban egymásra figyelni, egymás tudásából meríteni, egymásra támaszkodva valami valóban közöset alkotni.
Ebben a tekintetben pedig továbbra is jó dolog berettyóújfaluinak lenni. Hosszú évekig éppen ez az ünnepnap volt az, amit gyorsan, nagy hanggal letudtunk előző este. Nálunk sokáig augusztus 20-a 19-ére esett. Mondván, másnap mindenki elmegy. Virágkarneválra, wellness-hétvégére, rokonlátogatóba. last minute nyaralásra, és így tovább. Néhány éve azonban megjelentek azok a helyi közösségek és vélemények, akik azt mondták, hogy igenis legyen miért itthon maradni. Sőt, másoknak ide jönni. Legyen ez egy olyan város, amely az államalapítás, továbbá az új kenyér, vagyis az újra és újra megújuló élet ünnepét itt, együtt tölti. Mindeközben pedig leckét adnak sokaknak, hogy hogyan lehet közösen tenni a sajátjainkért, a közösségünkért, a kultúránkért és a mindennapi boldogulásunkért is.
Az idén már harmadik alkalommal megrendezett nemzetközi néptáncfesztivál lehetne egy a sok hasonló nyári esemény között. De számunkra nem az. Legjobbjaink számos programmal megmutatják, hogy majd fél évszázad örökéből hogyan tudnak mind előrébb haladni. Sok buktató, hullámvölgy és szép eredmény után ma már újra együtt, egy nagy közösségként hozzák ide a nagyvilágot. Az, hogy kiállítást szervezünk, szintén lehet szokványos esemény. De számunkra nem az. Megmutatni világlátásunkat, saját tudásunkon túl pedig egy-egy távol élő mesterünk, pályatársunk saját belső világát kitárni itt, hogy merítsen belőle mindenki, akikkel mi is együtt élünk. Akiknek ezáltal üzenni szeretnénk. Egy-egy rendezvényt összehozni tucatáru is lehet. De számunkra nem az. Ezeken az estéken – a főtéren vagy egy koncertteremben – gyakran találkozunk olyanokkal, akiket hazaszólított az esemény. Akikkel már rég nem volt módunk szót váltani.
Mindezekre pedig szlogeneket gyártani szinte már elcsépelt. De a miénk nem az. Berettyóújfalu valóban mindannyiunk városa. Az itt élőké, az elköltözötteké, a hazatérőké, a mi vendégeinké, az idelátogatóké. Nincsenek világraszóló nevezetességeink, vannak viszont építő közösségeink és egyéniségeink. És ők formálják számunkra a világ közepévé ezt a várost. Nem tévesztettem el a mai napra szánt mondandómat, valóban úgy gondolom, hogy az államalapítás ünnepe valahol egy település ünnepe is. Ha az államiságunkról beszélünk, rólunk is szó van. Ha az állam létét ünnepeljük, akkor mi is ünnepeltek vagyunk. Mi is, akik most itt együtt vagyunk, ebben a teremben. Mint ahogyan minden ősünk és minden utódunk is. Berettyóújfalu és környéke az elmúlt évezredben rengeteget változott. A föld- és vízrajza, az itt élők életmódja, szokásai, komfortja, életfelfogása és világnézete. Akárcsak Magyarországé és a magyar nemzet egészéé. Sokak ragaszkodása és elkötelezettsége azonban – megfogyva bár, de törve nem – megtartotta az örökséget és képes volt azt tovább is adni nekünk. Ez pedig minket kötelez. Nem csak a megtartásra, hanem a gyarapításra is. Ehhez egyszerre tudunk erőt meríteni eleink cselekedeteiből, a maiak közös tapasztalataiból, és a kölcsönös jószándékból. Kívánom, hogy ebben való reményünk ne legyen hiábavaló.
Ahogy a 200 esztendeje született Arany János írja:
„Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.”
A beszédet követően az alkotót egykori tanítványa, Kolozsvári-Donkó Rebeka mutatta be, aki a közös tanításokra, élményekre így emlékszik vissza:
„…Blaskó Sándor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, mint fiatal szobrászművész került vissza Abonyba, ahol aztán méltóbb lehetőség nem lévén, az egyik általános iskolában rajzot tanított. A szüleimmel úgy került ismeretségbe, hogy időnként a fazekasműhelyükbe hozott égetni agyagból készült munkákat, így az ismeretségből barátság szövődött. Vasárnaponként mise után a templom előtt összeverődött egy kis társaság, ami majd később közösséggé alakult. Ebbe Blaskó Sándor és felesége, Marcsella, és mi is beletartoztunk. Én, mint kisgyerek, kevésbé figyeltem a felnőttek beszélgetését, nem igazán érdekelt, és gyakran unszoltam apukámat, hogy menjünk már haza. Ilyen és hasonló találkozások alkalmával Sanyi bácsi soha nem mulasztotta el megkérdezni tőlem, hogy „Hogy van a kicsilány?” Ez volt a szavajárása, amit Ő bizonyára kedvességnek szánt, de én - ennyi év távlatából talán elmondhatom -, bár tényleg kicsi lány voltam, meglehetősen sértve éreztem magam a titulus miatt."
Blaskó Sándor alkotó munkásságáról - akinek magyarságtudata és spirituális érzelmei is megjelennek a munkáiban - az alábbiak tudhattuk meg.
”…A népmeséink gyönyörűen mutatnak utat vállalt feladataink teljesítéséhez: a kicsi királyfi rátalál a girhes-görhes csikóra a hídlás alatt és a nyakába veszi, majd viszi-viszi sokáig. Útközben csorog a nyakába a trágyalé, kinevetik és csúfolják az arra járó emberek. A királyfi háromszor is ledobja nyakából a csikót, hogy ő most már nem viszi tovább. Végül mindannyiszor visszamegy érte. Így érnek ki a városból. Ott aztán a girhes-görhes kiscsikó megrázza magát, és csodaszép aranyszőrű táltosparipává változik.
Valami hasonlót él meg mindenki, aki a magyar műveltséget, a magyar néphagyományt és hitet a nyakába veszi. Nem könnyű feladat a mai globalizálódó társadalomban kiállni olyan értékek mellett, amit nem a világ diktál. Sőt, ezeket az értékeket nemhogy nem diktálja, egyenesen lábbal tiporja, és sok esetben megbélyegzi azokat, akik mégis vállalják ezt az utat.
Ennek a gondolkodásnak a szellemében indult el Blaskó Sándor szobrászművész is a maga útján, és jár továbblépve, új és új kapukat nyitva alkotásain keresztül számunkra, hogy itt a földi világban bepillanthassunk az édenkertbe, és megláthassuk azt az örök fát, amely élő fa, és gyümölcsének megismerése, megkóstolása nem kitaszít bennünket, hanem megtanít a szeretetre, amint ezt a következő archaikus népi imádságunk is tartja:
„Nem láttam én szebb termőfát,
mint Úr Jézus keresztfáját,
mert az vérrel virágozik,
szent lélekkel gyümölcsözik…”
A kiállításmegnyitón Balázs Amarilla énekhangja zengte be termet, ezzel is ünnepélyesebbé téve a rendezvényt, míg Rákóczi Jenő plébános bőséges áldást kívánva szentelte meg az új kenyeret.
