Az 1848-49-es események, a szabadságharc hőseinek tiszteletére városunkban is ünnepi megemlékezést tartottak 2016. március 15-én.
Délelőtt 10 órára a református templomba, ünnepi istentiszeteltre gyűltek össze városunk lakói, kokárdával tisztelegve márciusi hőseink emléke előtt. Igét hirdetett Majláth József református lelkipásztor.
11 órától a Nadányi Zoltán Művelődési Házban emlékeztünk meg a 168 évvel ezelőtti eseményekre.
A Berettyóújfalui Ifjúsági Fúvószenekar kíséretében – Hegedűs Imre karmester vezényletével – elénekelt Himnusz után Muraközi István polgármester ünnepi köszöntője következett, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közreadunk:
"Tisztelt Berettyóújfalui ünneplők!
Kedves Honfitársaim!
Kevés népnek adatik meg, hogy annyi szép, büszkeségre okot adó történelmi pillanat megünneplésére legyen lehetősége, mint nekünk, magyaroknak. És kevés népnek van úgy kiszabva a sorsa, hogy annyi szenvedés és könny árán maradjon meg szabadsága, mint a magyarnak. Védtük Európát és közben állandóan a szabadságunkért kellett küzdenünk.
„A népek Istene, ki védi az igazságot s büntetlen nem hagyhatja a honáruló hitszegést, meg fogja e szent munkát áldani, ha a magyar nemzet önmagához hű marad, s ezredéves nemzeti életének fenntartására erejét megfeszíteni nem vonakodik.”
1849. január 18-án Kossuth Lajos, a Honvédelmi Bizottmány elnöke többek között e sorokat fogalmazta meg a Bihar vármegye közönségéhez címzett kiáltványában. Abban a kiáltványban, melyet már a Debrecenben működő törvényhozó testület és kormány nevében fogalmazott meg. Sok veszteség és árulás nyomán kiszorulva a fővárosból, de már csak néhány héttel a trónfosztás és a dicsőséges tavaszi hadjárat előtt. Ahhoz azonban, hogy az dicsőséges lehessen, minden szabadság- és hazaszerető szívre és kézre szükség volt.
Csupán egy év telt el a forradalom kitörése óta, és ez az egyetlen esztendő elég volt arra, hogy a hosszú évek, évtizedek után felszínre törő, kollektív szabadságvágy mindenkiből kihozza az őszinte egyént. Volt, aki az első perctől az utolsóig kitartott, másokat is buzdítva, ha kellett, élete árán is. Volt, aki óvatos volt. Nekiiramodott, da ha a helyzet komolyabbra fordult, akkor óvatosan kivonta magát. Volt, aki félt és mindenki mást féltett. Félelmében pedig elő sem bújt. És volt, aki ebből a látszólag zűrzavaros helyzetből saját tőkét próbált kovácsolni. Árulással, megtévesztéssel, szorult helyzeteket kihasználva, és ha az érdek úgy hozta, akár saját honfitársait, országát, nemzetét is elárulva. Ha végigtekintünk évszázadainkon, minden nagyobb társadalmi megmozdulás, szabadságharc, háború során felfedezhetjük őket. Mindnyájukat. És amikor szabadságküzdelmeinkről emlékezünk meg, akkor természetesnek tűnik, hogy valamiféle magyarázatot adjunk mai cselekedeteinkre. vagy akár párhuzamba állítsuk, az akkori történéseket a ma eseményeivel. Persze, ennek is megvan az oka, a jelentősége és a történelmi alapja is. Nem árt ezért minden ilyen alkalommal nagyon pontosnak, következetesnek és objektívnek lenni.
Ahogy a korszak egyik kiváló ismerője megfogalmazta: 1848–1849 története ma már a magyar nemzeti mitológia egyik meghatározó jelentőségű fejezete. Mítosz ez, hiszen tele van csillogó és drámai jelenetekkel, félelem és gáncs nélküli lovagokkal és hűséges szolgákkal; míg a másik oldalon cselszövőkkel és árulókkal, esküszegőkkel és banditákkal. A korabeli képes albumok lapjain egy nagy, több felvonásos dráma színképei tárulnak fel: 1848. március 15-én a nyomda előtt és a Nemzeti Múzeumnál, július 11-én a képviselőházban, szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között, 1849 januárjában a Budapest és Debrecen közötti úton, április 14-én a Debreceni Nagytemplomban, május 21-én Budavár falain. De nem hiányoznak a tragikus vagy rémdrámai jelenetek sem: Zalatna, Nagyenyed füstölgő romjai, Petőfi a segesvári úton, a világosi fegyverletétel, Kossuth búcsúja Orsovánál, majd végül az aradi és pesti kivégzések. 1848–49 a magyar nemzet közös mítosza, de nemcsak magyar mítosz. Nemcsak a magyar nemzeti önazonosság egyik meghatározó eleme, hanem a szomszéd népek identitásáé is. A nemzetté válás folyamatának, ha nem is a kezdete, de talán a legszembetűnőbb jele a magyar, sőt a román, szerb, horvát és szlovák történelemben is.
Mindezeket meg kell látnunk a történelmi események mögött, de szem előtt kell tartanunk napjainkban is. És akkor nem történhet meg, hogy rossz, alaptalan hasonlítgatás hibájába esünk. Az összevetés sohasem lehető öncélú. Jelenlegi szétszórt világunkban, és a minket egyre inkább körülvevő bizonytalan népmozgások közepette igaz és becsületes, őszinte erőfeszítésekre van szükség a múlt valóságának megismeréséhez, hogy tanulni és okulni tudjunk a történelemből, saját történelmünkből. És ha megfelelő szemüvegen át tesszük mindezt, akkor biztosan megtaláljuk a legjobb megoldást minden emberi gondra. Ezt kell szolgálnia egy-egy, a maihoz hasonló megemlékezésnek is.
Tisztelt Emlékezők!
Az, hogy kik voltak az igaz ügy mellett kiállók, a valódi szabadsághősök, az igazi példaképek, azt megmutatják az évszázadok. Akik kiállták az idő próbáját, és akik szinte megosztatlanul, egyféleképpen jelennek meg tudatunkban, akik ezáltal valóban maradandót alkottak. Számunkra pedig példaképekké váltak. Milyen különös, hogy különböző körökben, közösségekben más-más értelmezést kap egy-egy történelmi cselekedet. Mindenki képes a saját világnézete, értékrendje szerint, sajátjaként tudatosítani. De hogy ki a valódi jogfolytonos, azt majd csak az utánunk következők tudják megállapítani. Az pedig, hogy ma mindenki akként tekinthet magára nem más, mint a működő demokrácia. Az, hogy a jó példákból okulva merítünk, nem jelenti, nem is jelentheti azt, hogy az akkori vívmányokat kisajátíthatjuk. Hány és hány Petőfi-vers van, ami megjárta a XIX. századot, feltűnt az I. világháború utáni években, majd 1956-ban, a rendszerváltáskor, azóta pedig a mindenkori ellenzéki megmozdulásokon.
Nincs olyan politikai erő Magyarországon, aki adott pillanatban a Dicsőséges nagyurakat ne tűzte volna saját kokárdája mellé. Ez a költemény kiváló eszköz egy-egy uralkodót, kormányzót vagy kormányt szavakkal bírálni és támadni. De alkalmas az egységet kijelenteni, erősíteni is:
Legyünk nagyok, amint illik Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve Nézzen ránk,
S örömében mindenható Kezével
Fejeinkre örök áldást Tetézzen.
Kedves Honfitársaim!
Isten áldását ugyanazon ügyért kiérdemelni más-más módszerekkel - lehetséges. Különleges képesség dolga. Ez az érzés és képesség pedig nem más, mint a szabadság akarása, a nemzet szabadsága és a nemzetet alkotó polgárok szabadsága. Azt mondják, a szabadságnak nincs nemzetisége: mégis, legalább a világ 52 országában, ahol magyarok élnek, március 15. a magyar szabadság ünnepe. A magyar szabadságé, amelyért Petőfi Sándor legdrágább kincsével, életével fizetett. Pedig annyi írnivalója maradt elkezdetlen és befejezetlen. A magyar szabadság ünnepe ez a mai, amelyért az imént ugyancsak idézett Kossuth Lajos szülőföldje elhagyására kényszerült, és soha azután nem láthatta azt. Több mint másfél évszázad telt el azóta. Túlélt a nemzet két vesztes világháborút, több véres diktatúrát, a legutóbbinak a jelenlevők közül többen is kortársai, megélői, túlélői lehettek. Kitántorgott a hazából több millió magyar, több millió pedig úgy lett hazátlan kisebbségi, hogy szülőföldjét soha el nem hagyta, csak a határ lépett át rajta. Túléltük, itt vagyunk, megvagyunk, ha megfogyva is, de elegen még, hogy hazát teremthessünk, a magasban, de itt e földön – ki-ki a maga szülőföldjén – is. A magyar szabadság eszménye bennünk van kitéphetetlenül, szívünkben, lelkünkben, nemzeti önazonosságunk szerves része lett.
A mai ember dolga pedig nem más, mint ezt erősíteni önmagában és nemzettársaiban. Csak közös akarattal tudjunk megvédeni országunkat, nemzetünk szellemi és épített értékeit, nyelvünket és kultúránkat. Mindegy milyen felfogás, világnézet szerint élünk, vannak dolgok, amelyekben egyként kell gondolkodnunk. Hisz hiába vagyunk különbözőek, Kossuth, Petőfi, Bem időről időre ugyanúgy jelenik meg előttünk, ugyanazt jelenti számunkra. Jusson ez eszünkbe mindig, mielőtt árulót kiáltunk.
A világ nagy dolgai mellett pedig mindig tartsuk szem előtt saját életünket, közösségeinket. Családunkat, hogy mit adunk át gyermekeinknek az általunk megtapasztaltból és megtanultból. Szülőföldünket, városunkat, hogy azt nemcsak magunknak építjük, hanem utódainknak is örökül kívánunk hagyni valamit a magunkéból. Ha pedig ezt azon elvek mentén tesszük, melyek történelmi eleinket is hajtották, akkor a mi életünk sem volt hiábavaló. Hisz mindenki része a történelemnek. Ha nevünk nem is marad fenn, de a hátrahagyott érték ott él majd utódaink között.
Kossuth kiáltványában a következőkkel folytatja: „Soha még azon magyar földre, melyet a Tisza mos, idegen zsarnokság a lábát nem tette büntetlenül. A Tisza népe, mely Hevesnek, Borsodnak, Szabolcsnak, Biharnak áldott tereit ősi egyszerűségében, romlatlan érzéssel, erős karokkal míveli …. a tiszai magyar népnek ezernyi ezrei meg fogják tudni tartani, mit ősei szereztek.”
Hölgyeim és Uraim!
Kedves Barátaim!
Eleinkre tekintve pedig magától értetődő, hogy nemcsak emlékezni kell, hanem cselekedni is. Ahogy sokszor megtapasztaltuk, remélni egy jobb jövő eljöttét nem elég. A reménykedésből nem élünk meg, tettekre, szívós munkára van szükség, elkötelezett, céltudatos munkára: jogainkért, népünkért. Építeni kell a nemzetet. Lélekben, a közös egymásért gondolkozásban kell egyek legyünk. Dolgozzon mindenki jobban, mint tegnap, tegye azt, ami tudása szerint a legjobb és a leghasznosabb. És ki-ki ne csak saját magára gondoljon, hanem a közre is, a szomszédjára is. Álljunk meg egy szóra, beszéljünk egymással, segítsünk egymáson, ha kell. Nézzünk újra egymás szemébe, értsünk szót, fogjuk meg egymás kezét. Akarjunk, végre, közös magyar jövőt építeni! Ha ezt együtt akarjuk, akkor van jövőnk, s akkor, csak akkor:
„A magyar név megint szép lesz...”
Adja Isten, hogy így legyen!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
A megemlékezést a Berettyóújfalui Arany János Gimnázium, Egészségügyi Szakképző és Közgazdasági Szakközépiskola tanulóinak ünnepi műsora tette még meghittebbé. Az ünnepséget a Népligeti kopjafánál történő koszorúzás zárta.