Nap mint nap látjuk őket az utcán. Gombóccal a torkunkban haladunk el mellettük féltve testi épségünket. Szánakozó pillantásokat intézünk feléjük, közben megjegyezzük magunkban: „befogadnám, de …”, vagy „de aranyos, kár érte”. Idegesen húzzuk el a gyereket tőle, hogy ne sajnálja meg nagyon, mert mi „felnőtt” racionalitással egyértelműen elkönyveljük, mi lesz a sorsuk … főleg a téli időben.
Azonban nem minden elveszett , elkóborolt kutyáról szóló történetnek sematikus a vége! Berettyóújfaluban történt, hogy meglátták kóborolni Maxot. Maxot, aki már az ötödik telét töltötte gazdái nélkül. Hála azoknak a lelkes aktivistáknak, akik nem csak hangoztatják az állatvédelem fontosságát, hanem cselekednek is, Max gazdái közelségében töltheti el további kutyaéveit.
A történet legfontosabb szereplői készséggel ismertették velem személyes érintettségük részleteit, hogy a csoda határát súroló esemény minden mozaik-darabkája a helyére kerüljön.
Elek Mihály:
„ Soha ne menj el egy kóbor állat mellett (…) mert lehet hazavárják őt.”
Elek Mihály Lisztes Csillától értesült hogy a kórháznál kóborol egy németjuhász kutya. A helyszínre érkezve látta, hogy egy idős kutyáról van szó. A helyi állatorvosnő, Dr. Rusland- Hudák Viktória rendelőjéből elhozta a chipolvasót, remélve, hogy általa közelebb jutnak a kutya kilétéhez. Sikerrel jártak, hiszen a doktornő a chipszám alapján azonosítani tudta a gazdit. Elek Mihály azt is kiemelte, hogy a kutya kéretés nélkül beszállt az autóba, amiből arról következtetett, hogy nem idegen tőle az utazás. Az első meglepetés ekkor érte őket; a kutya bejegyzett tulajdonosa debreceni lakos. Telefonszáma hiányában az internethez fordultak. Hamar meg is találták a feltételezett gazdát, akitől megtudták, hogy Max már öt éve tűnt el! A „talánból” akkor lett bizonyosság, mikor a boldog gazdi az e-mailen küldött képek után is megerősítette, hogy az ő Max nevű kedvencéről van szó. A kutya egy éjszakára Huszárné Veres Emmánál lett elszállásolva, míg Antal Krisztina és Elek Mihály a szállítás ügyében jártak el. A Berettyóújfaluról Debrecenbe vezető autóút kalandos viszontagságokkal telt el, részben a rossz útviszonyok, részben a gépjármű fűtésrendszerének elégtelensége miatt.
Lisztes Csilla :
„Nem minden nap történik ilyen az emberrel.”
Lisztes Csilla rendőrnő is jó érzésekkel emlékezik vissza az eseményekre. Ő az értesítés után a kórház mentőbejáratához sietett, hogy megkeresse Maxot, aki az egyik kapubejáróban húzta meg magát. Elmondta, Maxról már a kezdetekkor kiderült, hogy nyugodt, barátságos állat. A rendőrnő hívta fel a meghökkent gazdát, aki kisvártatva értesítette Debrecenben lakó édesapját az örömhírrel ; előkerült a rég nem látott „világjáró”.
Huszárné Veres Emma:
„ Egyszerűen csodálatos és hihetetlen.”
A Max-nak ideiglenes szállást nyújtó hölgy is szívesen válaszolt kérdéseimre. Ő már csak akkor szerzett tudomást a kutyáról, amikor Lisztes Csilla és Elek Mihály pártfogásuk alá vették. Kifejezte, milyen csodálatos, kivételes alkalom egy ilyen hazatalálás nem csak nekik, de állatvédelmi munkakört nem folytató „átlagembereknek” is. Megemlítette, hogy a kórház körül bolyongó Maxot egy másik jótevő, Vass Istvánné rendszeresen etette, aki elmondta, hogy a kutya január óta azon a környéken kóborol. Huszárné Veres Emma is hangsúlyozta Max fegyelmezett magatartását és szerénységét, amely részben kiszolgáltatott állapotán nyugodott. Emike jól ismeri a kóbor állatok viselkedését, hiszen a jótéteménye nem egyszeri alkalommal fordult elő; számtalan kutyát befogadott már. Reméli, hogy Max újra egy boldog kutya életét élheti.
Béldeki Barbara:
„ Tényleg vannak csodák! ”
Béldeki Barbara is hangsúlyozta Vass Istvánné nélkülözhetetlen közbenjárását abban, hogy Max életben maradt. Ő másképpen emlékszik vissza a kutyus lelkiállapotára; elmondása szerint az állat nyugtalan, bizalmatlan volt, feltehetőleg a járókelők bántalmazása okán. A történet negyedik kulcsfigurája az egyik közkedvelt közösségi portálon fényképpel hirdette Maxot, hogy segítsen a kutya helyzetén, és nemsokkal a megosztása után értesítették, hogy a kutya chipszámát sikerült azonosítani. Barbara őszintén elmondta, indulatok támadtak benne Max gazdája felé, mivel úgy érezte nem is tesz erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megtalálja elveszett kedvencét. De amikor megtudta, hogy Max nem pár hete, hanem több éve elszakadt már otthonról, akkor megnyugodott, és örült, hogy Max az eredeti gazdájához térhetet vissza.
Antal Krisztina :
„ Fantasztikus volt. Nem tudok rá jobb szót.”
Fiatal kora ellenére tiszteletre méltó módon viszonyul az állatokhoz Antal Krisztina is, aki örömmel állt rendelkezésemre, aprólékos részletekben fogalmazva mesélte el nekem a kutyamentéssel kapcsolataos emlékeit. Kezdeti benyomása Maxról az volt, hogy rendkívül makacs; alig akarta beengedni a lányt az autóba maga mellé, pedig beszélt hozzá, s gondoskodón még a nyálat is letörölte a kutya szája sarkából. Max távolságtartása csak ezután tört meg, amikor is megjutalmazta őt bizalmával; az ölébe hajtotta a fejét. Krisztina is mesélt az út viszontagságairól, de azt talán ő is érezte, hogy ilyen nemes cél felé tartva nem történhet velük semmi rossz a havas, jeges úton haladva sem. A lány mesélt a megérkezés könnyfakasztó pillanatáról, mikor gazdi és kedvenc annyi év után csillogó szemmel újra egymás szemébe nézhettek. Mind a gazdi, mind a kutya tekintetében a megismerés olthatatlan öröme tükröződött.
Vass Istvánné:
„ Etettük és szerettük.”
A hölgy lényegre törően, de annál nagyobb szeretettel mesélte, ő az interneten látta, hogy Maxot elvitték a kapu elől. Befogadni sajnos nem tudta volna, mert két nagytestű házikedvence van, de amit tudott, könnyített a szerencsés vándoron.
Udvardy Enikő:
„ Mindenki nagyon boldog volt, hogy újra láthatta Maxit.”
A cikk végére hagytam Max gazdáját, Udvardy Enikőt. Nem érdem alapján tettem ezt, hanem azért, mert tulajdonképpen a történet végére az ő beszámolója teszi a pontot. Az ő nyilatkozata alapján lesz teljes a „kör”, hiszen csak úgy láthatunk rá igazán a főszereplő, Max eddigi életére, ha azt nem csak „in medias res”, hanem a „totyogó” kölyökkortól ismerjük. A méltán örömittas gazdi beavatott kicsit Max élettörténetébe. Elmondta, hogy a kutya 2006-ban született, s 3 hónapos korában került hozzájuk egy debreceni kertes házba. Elégedettek voltak éber „házörzői” tevékenységével, nyugodt, kedves jellemével. Nem volt rendbontó, mindig igyekezett engedelmesedni gazdáinak, akik 2007-től Udvardy Enikő édesapja és bátyja voltak. A kutya eltűnése után egy éven át keresték plakátokkal, kérdezősködéssel, de egyik sem hozott sikert. Lassan el kellett fogadniuk, hogy Max eltűnt. De jött 2014-ben az a pénteki nap, az a telefonhívás, mikor a berettyóújfalui rendőrnő Maxiról adott híreket. Udvardy Enikő nyomatékosította a chip létfontosságát a történetek alakulásában. Ezzel együtt tanácsolja minden kutyatulajdonosnak, hogy amennyiben kötelező jellege ellenére még mindig elmulasztották beültettetni azt házi kedvenceikbe, ne késlekedjenek tovább. Nagy segítség lehet, ahogyan a példa is prezentálja.
Max jelenleg az Udvardy család ismerőseinél van átmeneti helyhiány miatt, de a remények szerint hamarosan visszakerül igazi otthonába.
Ne legyünk közönyösek a kiszolgáltatott, az evolúciós ranglétrán –szerintünk- alacsonyabban álló élőlényekkel szemben. Lehet, hogy egy fénykép, vagy egy megfelelő helyre indított telefonhívás letörli a rég reményvesztett gazdi szeméből a könnyet, a hányatott sorú kedvencnek pedig visszaadja létezése értelmét; az embereket, akik szeretik, az embereket, akikre vigyázhat.