Fotó: Gombos Ferenc
Mikor utoljára Kárpáti Gusztáv műteremben jártam, arra figyeltem fel, hogy nem messze a festőállványoktól a falon lóg egy favilla, egy fagereblye és egy martinász öntőkanál. Jól jelképezte ez a művész helyét a világban. - Kocsis Csaba búcsúztatója
Látta, hogy elkalandozott a tekintetem az Alföldtől idegen tárgyon, ezért elmesélte a hozzá kapcsolódó történetet egy kissé leszegett fejjel, csak úgy a maga módján, csendesen. A formás öntőkanalat, amellyel a próbát szedik egy öreg martinásztól kapta, akit cserébe lerajzolt az ózdi gyárban, ott, ahol ő is dolgozott annak előtte. Ezt merítették a forró, folyékony vasba, hogy megnézzék milyen lett az acél. Alig akarták kiengedni a gyárkapun mikor odaállított vele a portára. A favillát és a fagereblyét is úgy kapta, de az már itt Biharban. Soós Zoltán szavaival „Ózd: fogadalmak völgye, / edzett acél-alap...)
Szerette és értette szülőföldjét.Miért cserélte akkor mégis fel a vasat, a sziklákat, amelyek olyan meghatározóak voltak az életében a Bihari síkra? A felesége után jött Debrecenbe, aki egyetemista volt. A Hunyadi utcán laktak, egy fél szobát béreltek kezdetben, de ahogy munkába állt, a rajzolás és a festés miatt szükségük volt nagyobb lakásra. Szert tettek egy nagyobbra, de ahogy bekapcsolódott a megye művészeti életébe és elkezdődtek a kiállítások, ez a lakás is szűknek bizonyult. Azt mondták, van egy műtermes lakás, de ahhoz Újfaluba kellene költözni. Először Bíró Lajos és Bényi Árpád kísérte ki őket, megismerték Újfalu akkori első emberét, aki az első találkozás végeztével odaadta a lakáskulcsot a feleségének.
A festőművész első útja a határba vezetett. Ősz volt. Leült egy bokor aljában, és töprengett, mihez kezd majd itt, ebben a végtelen pusztaságban, de akkor a kézfejére szált egy katicabogár, megérintette a természet. Ahány rajz, annyi kapcsolat, kint a határban, és az emberek, akik a földből éltek, meséltek. Ahogy a képei. Bíró Katalin muzeológus szerint a nagy „alföldi festők” történelmi öröksége munkált benne. De nem csak alkotott, hanem tanított is. A Bihari Munkáskörben sokan megfordultak, és a Tokaji Művésztelepet is vezette tizenkét esztendőn át, amíg meg nem műtötték a szemét.
Örült annak, ha egy-egy tanítvány, akivel foglalkozott, közeli kapcsolatba került a művészettel. Ilyen volt, Varga Feri, aki reklámgrafikus lett, vagy Magyar Zita, aki a fazekas mesterséget választotta. Az is jól esett neki, hogy Bagány Anikó is megkereste grafikáival, mikor visszatért Kanadából. Azt mondta, nem számít, hogy hatvan vagy hetven éves, a kiállítás az igazi megmérettetés, mert igazi örömet a műteremében talált. Azt mondta, hogy „ez egy belső csevegés a kép és az ember között” amely mindig biztatást adott neki arra, hogy „a külvilág majd csak átalakul, majd csak más lesz.”
Gazda László, a Déri Múzeum igazgatója azt írta róla 1995-ben, hogy „Szenvedve éli meg a tragédiákat, felháborodik az embertelenségen, és tiltakozik ellene, akár az egyes embert, akár kisebb vagy nagyobb emberi közösséget érintenek...” Guszti, Guszti bácsi ilyen ember volt. Ficzere László, a mozdonyvezetőből lett festő gyakran mondta neki: „Ne hagyd abba fiam, érdemes csinálni! Csak ne hagyd, hogy megalázzanak! Az emberi méltóság az elsődleges.” Abbahagyta. Emberibb világra vágyott, tökéletesebbre. Lehet, hogy most megtalálta. Nem tűnt el, hisz’ minden nap szembe jön velem a csökmői faluházban, a berettyóújfalui városházán a kulturális menedzser irodájában vagy itthon a folyosón. Most úgy látom, minden festményén jelen van. Kissé leszegett fejjel, karba font kézzel, csendesen, a képeiben él tovább.
Kocsis Csaba