Tisztelt egyházi méltóságok! Tisztelt világi előljárók!
Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Berettyóújfalui polgártársaim!
Márai Sándor 1956 decemberében New Yorkban írt verséből idézett gondolatokkal köszöntöm Önöket október 23-án a magyar forradalom és szabadságharc hőseire emlékezve, amikor is felidézzük a 68 esztendővel ezelőtti eseményeket és fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt.
E helyről is üdvözlöm Szabó László bátyámat, akit az 56-os forradalom berettyóújfalui eseményeinek utolsó élő hírnökeként köszönthetünk. Örülünk, hogy idén is körünkben van. Köszöntöm az 56-os hősök hozzátartozóit is!
Márai csodáról írt, ami akkor Budapesten, és az egész országban történt. 1956 őszén valóban csoda történt, amit átélt a nemzet, amikor a forradalom résztvevői visszaadták a nemzet becsületét, visszaszerezték tekintélyét a világ előtt. Ami akkor történt, kitörölhetetlen része lett nemcsak a nemzet, hanem Európa és a világ történelmének. Az 1956-os forradalom és szabadságharc becsületet adott a nemzetnek és példát mutatott a világnak hazaszeretetből.
A csoda, mint tudjuk emberi szóval nehezen elmondható, de azt átélve igazolni tudjuk annak megtörténtét. Ám a kommunisták nem elmondhatatlanná, hanem kimondhatatlanná tették azt évtizedekig. Megpróbálták elhallgatni, meg nem történté tenni. Ellenforradalomnak hazudták egészen a rendszerváltás hajnaláig, 56 említése pedig frászt hozott rájuk. Ha tehették volna még a szorzótáblát is megváltoztatták volna.
1956 nem érthető meg a Kelet-Európai népek II. világháborút követő történelmének ismerete nélkül. Az 1945-ben megtartott potsdami és jaltai konferencián a nagyhatalmak megállapodtak a háború lezárásáról, az újjáépítés feladatairól és Európa felosztásáról. Ennek eredményeképpen Kelet-Európát odalökték a Szovjetuniónak, hogy a kommunista ideológia nevében évtizedekig rabláncon tartsa az ott élőket, kifosztva mindenükből és megfosztva szabadságuktól. Ránk zárult a vasfüggöny és csukaszürke hétköznapok következtek magyarok, lengyelek, románok, csehek milliói számára. A nemzeti erőket, a hatalom ellenzőit bebörtönözték, a 47-es kékcédulás választást követően pedig semmi nem állta útját a kommunistáknak, hogy beteljesítsék a Szovjetunió lázálmát, miszerint felépítik a kommunizmust, ezt az ideológusok által megálmodott és leírt, a valóságban nem működő rendszert, ami szenvedést hozott Kelet-Európa népeinek, áldozatok millióit hagyva maga mögött. Talán nem véletlen, hogy az itt élők az elmúlt évtizedek megélt tapasztalása miatt zsigerileg állnak ellen minden hamis ideológia térnyerése ellen.
A kegyetlen kommunista diktatúra, a hazug nemzet- és emberellenes politika, a nép félelemben és rettegésben tartása, az ország kirablása a kitelepítések, a szellemi és fizikai terror alkalmazása még a sokat szenvedett magyarok számára is elviselhetetlenné vált. „Mert egy nép azt mondta: Elég volt!”
És 1956 októberében megszületett a csoda.
Mindannyian jól ismerjük a budapesti események krónikáját. Felidézzük őket, példaként állítjuk a pesti srácokat és lányokat a ma fiatalsága, a mai megemlékezésen is jelen lévő diákok, gyermekeink, unokáink elé.
Egy egy közösség tagjai viszont akkor érthetik meg igazán, és csak akkor tudják megfelelő módon értékelni 56 forradalmát, akár más történelmi sorsfordulót, ha abban megtalálják a maguk történelmét. A családjukét, a szomszédjukét, a városukét. Ahogy telnek az évek, évtizedek, egyre kevesebb a hiteles forrás és tudósítás, egyre haloványabb az eleven emlékezet. És bizony évről évre egyre fogy azon személyek száma is, akik a forradalom berettyóújfalui eseményeinek hősei, túlélői voltak, akik börtönévekkel fizettek a mi szabadságunkért. Ahhoz, hogy az ő harcuk, nagyszüleink harca ne legyen hiábavaló meg kell ismernünk cselekedeteiket, azok okait és eredményit.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A forradalom híre pillanatok alatt végigfutott az országon, pedig akkor nem álltak rendelkezésre modern tömegkommunikáció eszközök. Az elnyomás, az üldöztetés és a kizsákmányolás mindenhol ugyanolyan méreteket öltött, az elégedetlenség is legalább olyan mértékű volt.
Az egész ország egy emberként mozdult meg. A forradalom mindenkié volt, korra, nemre tekintet nélkül. Nem számított a társadalmi, vagyoni különbség. A felkelők között ott voltak az értelmiségiek, a munkások, a parasztok. A fővárosból kiinduló felkelés pillanatok alatt végigsöpört az országon. Ebben mutatkozott meg a forradalom kirobbanó ereje. Az egységben.
Ahogy akkor, a harcokban, úgy ma az emlékezésben kell egységet mutatnunk. 56-hoz való viszonyunk a nemzeti minimum alapkövének kell lenni. A ma embere éppen ezért nem oszthatja meg az emlékezőket. Nem sajátíthatja ki senki a forradalom szimbólumát, a lyukas zászlót.
A forradalom és szabadságharc Berettyóújfalui eseményeinek krónikája az „1956 Nagyszüleink harca értünk” című kiváló kötetben tárul elénk a legrészletesebben. Az akkori időszakról így írnak a szerzők:
„Berettyóújfaluban 1956 október 23-26 közötti időszak várakozással volt teli, öröm és türelmetlenség, izgatott beszélgetések és a hírek figyelemmel kisérése jellemezte az emberek mindennapjait. Majd október 26-án a várakozó nép felébredt, és a forradalom szele végigsöpört a városon. Délután Kossuth nótát énekelve, néhány helyen megállva és szónokolva vonultak fel. Csóra József és Gaál János vezetésével leszedték és leverték a középületek homlokzatáról a vörös ötágú csillagot, miközben a Himnusz többször elhangzott. A tüntetők Gaál János vezetésével a határőrlaktanyához vonultak, ahol az ottani parancsnokot Gál Mihály őrnagyot arra szólították fel, katonáival ne avatkozzon be az eseményekbe. Ekkor azonban váratlan fordulatot vettek az események. Az őrnagy a laktanyában riadót rendelt el és a fegyverek mellé éles lőszereket adtak. A parancsnok pedig sortűz vezénylését fontolgatta. A helyzet pattanásig fezült. Ne feledjük! Ekkorra már október 23-án Debrecenben a Kossuth utcán a tüntetőkre lőttek, október 25-én Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren gyilkos sortüzet zúdítottak az emberekre. Halottak, sebesültek jelezték a kommunista hatalom kíméletlenségét. Ez a veszély fenyegetett Berettyóújfaluban is. Ekkor azonban a laktanyában szolgálatot teljesítő tisztek többsége a honvédekkel karöltve kiállt a forradalom támogatása mellett."
Berettyóújfaluban is a demokratikus változások mellett elkötelezett, békés úton megvalósuló forradalom szemtanúi lehettünk. A forradalom napjaiban nem történt atrocitás, erőszakos cselekmény.
A megtorlás mégis kegyetlen volt. 1956. november 26-tól 1957. április 12-ig közel 30 pufajkás tartotta rettegésben a várost és az embereket. A terror Berettyóújfaluban kegyetlen világ eljövetelét hozta. A mai ruhagyár és régi rendőrség épülete volt a kihallgatások helyszíne. Rendszerint este fogdosták össze az embereket, bevitték a központba, ahol kegyetlenül összeverték őket. A bíróságok sorozatosan hozták az ítéleteket, az internálások is elkezdődtek. Dr. Dubay Miklóst 9 év börtönre ítélték. Gaál Jánost március 8-án éjjel félholtra verték, súlyos belső sérüléseket szenvedett és április 23-án meghalt. Csóra Józsefet négy hét bujkálás után találták meg, kegyetlenül megkínozták, gumibottal, sodrott drótkötéllel, puskatussal ütötték.
Az ő emlékükért helyezzük el minden évben úgy idén is a megemlékezés koszorúit az ünnep előestéjén Gaál János emléktáblájánál, valamint a hősök sírjain a város temetőiben.
Tisztelt Emlékezők!
Mit üzen számunkra 56? Ezt a kérdést minden évben feltesszük és mindig keressük a múlt eseményeinek máig ható üzenetét. Az elődök üzenetét az utókornak. 1956 üzenete azt hiszem talán a legegyértelműbb. Egy ország népe lázadt fel elnyomói ellen. A magyarság szabadságszeretete, függetlenség iránti vágya, az önrendelkezés és az autonómia vágya. Egy igazi alulról jövő, spontán forradalom, amely egységesítette a nemzetet azokban az időkben. Egységesítette, mert mindenki szenvedett, mindenki egyet akart. Ebben rejlett nagyszerűsége, de – mondjuk ki – ebben rejlett veszélyessége is. Mármint a kommunista hatalomra. Mert erőszakkal ideig óráig félelemben lehet tartani embereket, de egy idő után, amint egy áradó folyó, úgy a forradalom is magával ragad mindent. És ezt nem hagyták. Bár a forradalom látszólag a hazai kommunista vezetés ellen tört ki, tudható volt, hogy a hatalom itthoni birtokosai mögött valójában a világ egyik legnagyobb katonai ereje állt. És ha Magyarországon győz a forradalom, pillanatok alatt magával rántotta volna a rab kelet-európi népeket is és az eresztékeiben recsegő-ropogó, fenntarthatatlan kommunista rendszer összeomlott volna.
Ezt nem engedte meg a nagy Szovjetunió, ezért nem győzhetett a szabadságharc akkor. Vereségre volt ítélve. Pedig jött a biztatás, harsogott a Szabad Európa rádió. Hamarosan érkeznek a felszabadító nyugati hadseregek. Szabadok leszünk. A budapesti szabadságharcos alakja még a TIME magazin címlapjára is felkerült. Nyugati írók, politikusok a magyar forradalom nagyságát hirdették. Albert Camus így ír: a legázolt, bilincsbevert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép az elmúlt húsz esztendőben.”
Szavak, szép szavak!
Ha lett volna akkor közösségi média piros fehér zöld profilképek sora készült volna, Je suis Magyarország felirattal. A forradalmárok a Corvin közben pedig farkasszemet néztek a szovjet harckocsikkal és Molotov-koktélokkal, puszta kézzel vívták kilátástalan küzdelmüket. Mindeközben a nagyhatalmak a fejünk fölött megegyeztek abban, hogy ez a konfliktus nem ér annyit, hogy a hidegháborús helyzetben kockáztassák a törékeny békét. Ez is fontos üzenete számunkra. Évszázadok óta Közép- és Kelet-Európai kis nemzetei a keleti és nyugati nagyhatalmak szorításában élnek. Azok pedig kényük kedvük szerint döntenek sorsunkról, ha kell, összeugrasztanak minket egymással, de ha szükség van rá megszállnak, lerohannak minket, mint ahogy az elmúlt évszázadokban többször is megtörtént. Mára sokkal kifinomultabb lett ez is. Ma már nincs szükség fegyverekre, hadosztályokra. Manapság elég egy jogállamisági jelentés, egy leminősítés, elég az Európai Bíróság ítélete, elég a pénzügyi források visszatartása.
Üzenetet, erőt meríthetünk az elődöktől. Egy valamitől azonban tartózkodjunk. Attól óva intek mindenkit! Ne állítsunk párhuzamot a jelen történései és 56 eseményei között. Ne hasonlítsuk őket, magunkhoz, 56-ot a mai korhoz. Mindenfajta összehasonlítás a hősök emlékének meggyalázása. Sokan vonnak párhuzamot mai eseményekkel, bőszen diktatúráznak, magukat már-már pesti srácoknak beállítva. Ne felejtsük, hogy 1956-ban hazánk katonailag megszállt ország volt, itt állomásozott, még ha ideiglenesen is – de közel 47 esztendeig a Vörös Hadsereg Magyarország 1944-es megszállásától, a szovjet csapatok 1991. június 19-i kivonásáig.
Közel 100 ezer katona 28 000 harcászati eszköz, 860 db harckocsi, 600 önjáró löveg, 1500 db páncélozott szállító harcjármű, 196 db önjáró harcászati-hadműveleti rakétarendszer biztosította a kommunisták hatalmát itthon.
A forradalom leverését követő megtorlás következtében közel 200 ezer ember emigrált, közel 400 embert kivégeztek, 21668 személyt bebörtönöztek, 16-18 ezer főt internáltak.
A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak.
Akik ma itt élünk, el sem tudjuk képzelni milyen volt az a kor. A történelemkönyvek nem tudják visszaadni azoknak az éveknek a kegyetlenségét, kilátástalanságát. Sajnos egyre kevesebben élnek már azok közül, akik megismerték a kommunizmus valódi arcát, aki elmondhatnák személyes tapasztalatukat. Ők joggal kérhetnék ki maguknak az összehasonlítást. Talán nem véletlen, hogy ennyi év után erősödött fel ismét a diktatúrázás, hisz a ma fiataljai nem is lehetnek tisztában azzal, milyen is lehetett akkor élni? Milyen lehetett a „csengőfrász”, milyen volt, amikor valakiért lefüggönyözött Pobeda jött késő éjjel és vitte el családja köréből nem tudni hová, nem tudni meddig. Hogy tanulatlan pribékek verjenek félholtra ártatlan embereket névtelen feljelentőkre hivatkozva. Hogy besúgók 10 ezrei, figyeltek meg embereket, munkatársak családtagok hallgatták le egymást. Férj a feleséget. Magyar magyart! Ebből is láthatják, Tisztelt Hölgyeim és Uraim miszerint van, ami örök! A korok és a személyek változnak, a módszer nem. Az volt diktatúra, amikor sokan az életükkel, szabadságukkal fizettek azért, mert felemelték szavukat az elnyomás ellen. És akkor még nem szóltunk azon honfitársaink tízezreiről, akiket munkájukból elbocsátottak, akik nem tanulhattak tovább, nem utazhattak külföldre.
Közel 40 évnek kellett eltelni, hogy az „ellenforradalom”, „népfelkeléssé” szelídüljön, hogy 1989. június 16-án Nagy Imrét és mártírtársait újra temessék, hogy 1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezze Nagy Imre és társai ügyét és bűncselekmény hiányában felmentse őket. Szimbolikus jelentőségű, hogy ugyanezen a napon halt meg Kádár János.
Így tehát Tisztelt Emlékezők fordítsuk fejünket a hősök felé. Mert, bár szabadságharcukat leverték, az igazságért és szabadságért vívott harcokban nem lehet elbukni. Lehet, hogy nem azonnal, lehet, hogy évtizedek múlva, de az igazak győznek. Ezt tanítja nekünk a történelmünk.
Tisztelt Egybegyűltek!
Mi, akik ma elnyomás nélkül élhetünk az elődöknek köszönhetjük szabadságunkat. A Hunyadiaknak, Rákócziknak, Petőfiknek és a pesti srácoknak és lányoknak. Az ő legfontosabb üzenetük a ma élők számára, hogy soha nem mondhatunk le szabadságunkról, függetlenségünkről. Annak sem egészéről, sem egy picike szeletéről sem, mert akkor semmivé foszlik az ő áldozatuk. Akkor hiába a kiömlő vér, hiába minden hőstett, szertefoszlik az évezredes közös álmunk a szabad Magyarország álma.
Csak rajtunk és az utánunk jövő generációkon múlik, hogy mit választunk. Nekünk, akik szabadságban élhetünk méltónak kell lennünk ennyi áldozatra.
Tisztelt Emlékezők! Sinka István szívbe markoló sorai mutasson nekünk utat!
„Üdv néked, Ifjúság! Üdvöz légy magyar nép,
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyt adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?
… Bús igájának fájára írja hát,
s mint annyiszor a megsárgult ezerévben
vérrel és vassal tanítsa zsarnokát!”
A jó isten áldja őseink emlékét!
