Az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett ünnepi események a református templomban megtartott ünnepi Istentisztelettel kezdődtek, melyen Szabóné Nagy Andrea lelkipásztor hirdetett igét. Ezt követően megemlékezést tartottunk az ’56-os emlékműnél, ahol Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere mondott ünnepi beszédet, majd az intézmények, egyházak és pártok képviselői elhelyezték a megemlékezés koszorúit. Alábbiakban az ünnepi beszéd teljes terjedelmében olvasható. KÉPGALÉRIA
„Vigyázz a hajamra, hóhér!
Csak most fésülködtem.
Nem akarok kócosan menni az Úr elébe.”
Tisztelt Emlékező és Ünneplő Közösség!
Hölgyeim és Uraim!
A nemrégiben elhunyt, egykori ’56-os halálraítélt, Wittner Mária, harcostársa, majd rabtársa, a 25 évesen kivégzett Sticker Katalin emlékére írt verse kezdősorai érzékletesen szemléltetik azokat az egyéni tragédiákat, melyek a nemzet egészének meggyalázását is szimbolizálják. Az ősz beköszöntével, immáron 33 éve szabadon is emlékezhetünk a magyar történelem azon eseményére, amely a 20. századunk egyik legmeghatározóbb sorsfordulója volt. Emlékeztet minket, 21. századi magyarokat, hogy akkor – nem először és nem is utoljára – ismét olyan helyzet alakult ki Magyarországon, amikor a külső agresszornak a hazai bírák és hóhérok is a kezére játszottak. Magyar életeket áldoztak fel a megfelelni akarás és az egyéni hatalom megszerzésének oltárán.
„Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek a bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így! De akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni. És mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb.”
Ez az idézett gondolatmenet születhetett volna bármely évszázadban, sőt, akár még napjainkban is. De nem más ez, mint gróf Apponyi Albert 1920. január 16-án, Trianonban elhangzott védőbeszédének egy részlete. Nem kell történésznek, társadalomtudósnak vagy politológusnak lenni ahhoz, hogy egyértelmű legyen: a 20. század további konfliktusait az első világháborút lezáró úgynevezett béke alapozta meg. Számos értékelés és magyarázat látott már napvilágot erről, azt azonban tudjuk, hogy azt a tollvonást sok évtized alatt sikerült csak némileg elhalványítani. Ennek nem egyszer az volt az ára, hogy a nemzetben gondolkodókat megvádolták és megbélyegezték: reakciós, anarchista, revizionista, nacionalista. Sokszor azok is, akik egyébként a barátunkként, szövetségesünkként hirdették magukat. Valljuk be, az első világháborút és Trianont követve nem sok ilyen volt. Még azoknak is jutott néhány falat a kamránkból és asztalunkról, akik korábban a maguk oldalán rántották bele Magyarországot a háborúba. A többiek pedig felosztották és felélték mindazt, ami hátra maradt. A nagy szövetségi rendszerek és államalakulatok tagjaként megtanultuk a leckét: ha nem állunk ki magunkért, akkor hiába várunk másra. A magyarság és a magyar állam sorsáról a fejünk fölött döntöttek a győztesek, és az 1920-as gátlástalan osztozkodás idején ugyanúgy nem számított, hogy mit tett az előző években többek között Tisza István, Wekerle Sándor vagy Teleki Pál, mint ahogy 1956-ban a legyőzők sem voltak tekintettel korábbi szövetségeseikre, Nagy Imrére és mártírtársaira. 1920 után a térség országai közül még mindig Magyarország volt az, amely a legtovább meg tudta őrizni függetlenségét – ha önálló cselekvőképességét nem is. 1944 márciusáig el tudta kerülni a megszállást, így késleltetve és részben csökkentve az ezzel járó tragédiákat. Még konkrétabb összevetésben: az első világháborús események után Európában a válságra adott válaszként létrejött két totalitárius diktatúra: a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom. Ezzel szemben az újra független, de megcsonkított, kirabolt Magyarország válasza a bethleni konszolidáció és Klebelsberg kultúrpolitikája volt. Mindezt azután sikerült elérni, hogy megfékezték a valóban országvesztésre készülő tanácsköztársaság rendbontóinak ámokfutását.
Arról pedig, hogy Magyarország mégis újra szovjet megszállás alá fog kerülni, és a Szovjetunió kizárólagos érdekszférájába tartozik, megint csak a fejünk fölött döntöttek. És a győztesek szemében szintén nem számított, hogy milyen események zajlottak le Magyarországon, vagy bármelyik környező államban a két háború között. Nem ez döntött arról, hogy ki lett „bűnös” vagy „áldozat” és mi lett a kiszabott büntetés. Hogy kit hová sorolnak, és hogyan rangsorolnak. Megbélyegzettek voltunk a szovjet érdekszférában, és 1956-ban áttapostak rajtunk az orosz tankok, amit a nyugat tétlenül, karba tett kezekkel nézett végig. Ma pedig megbélyegzettek vagyunk a nyugati érdekszférában, és magunkra maradtunk a határvédelemben, sőt keresztülhajtották volna rajtunk – most épp az orosz agresszorral szemben – a francia, német és ki tudja még milyen tankokat. Különcként tekintenek ránk a klímaválság okozta migráció kezelésével kapcsolatos álláspontunkért, különcök vagyunk az orosz-ukrán konfliktus mögötti világpolitikai átrendeződés miatti állásfoglalásunkért. Különcök vagyunk az energetikai válságra tett javaslatainkért és döntéseinkért. Egyes, magát haladó nemzetinek mondó, de lényegében balliberális sajtóorgánum egészen odáig ment a minap, hogy Magyarország jelenlegi vezetőit – Kossuthtal és Tiszával párhuzamba állítva, velük együtt – országvesztő vezetőknek minősítette. Az aktuálpolitikai vélemény valahol érthető is, ez az általános narratíva. De a történelmi dimenzióba helyezés idővel valóban egy azon körbe sorolja majd ezeket a neveket, és ugyanúgy, ahogy a szabadságharcaink esetében, igazolni fogja azt is, hogy ki cselekedett Magyarország érdekében, és ki igyekezett azt minden erejével kiszolgáltatni.
Tisztelt Ünneplők!
Szoktuk mondani, csak a jövő biztos, a múlt az bizony néha változhat. Nekünk, magyaroknak nem egyszer megadatott ezt a „múltat” megváltoztatni. Szabadságharcaink leverésének tényét nem tudjuk eltörölni, de sikerült felragyogtatni azt az egykori célt, amiért oly sokan fizettek az életükkel, börtönökben töltött évekkel, keserves mellőzésekkel, nélkülözéssel. A korábban, a nyertesek vagy inkább legyőzők által megírt történelmet az elbukottak, a vesztesek csak ritkán tudják a világgal átértékeltetni, újra íratni. Mi magyarok azon kevesek közé tartozunk, akiknek ez megadatott történelmünk során. Ez pedig csak azért sikerülhetett, mert a mi forradalmáraink nem buktak el, nem voltak vesztesek. Az idő múlásával az ő iránti felelősségünk egyre nagyobb, hogy meghallgassuk és közkinccsé tegyük mindazt, amit ők tudnak, és ránk kívánnak hagyományozni. A történelem alakítói annak leghitelesebb tanítói is. Nagyszüleinktől sokat hallottunk Isonzóról és Doberdóról. Ma már senki sincs, aki ezeket saját élmények alapján mesélje el. A következő korosztály többek között a Don-kanyar tragédiáját és a hadifogság emlékeit őrizte. Még néhány évvel ezelőtt is számos riport készült a túlélőkkel, a második világháborús veteránokkal. Aztán, amikor már szabad volt róla beszélni, egyre-másra kerültek elő az ’56-os események és szereplők. A budapesti történések krónikája és elven krónikásai után a vidék Magyarországa, így Berettyóújfalu fiatal hősei, elkötelezett és bátor vezetői is ismertté válhattak. Felemelő, hogy hagyománnyá válhatott 1990 után, hogy először a Népligetben, majd itt, a Kurucz Imre által megalkotott emlékműnél velük együtt gyűlhetünk össze évről-évre, és közösen emlékezhetünk arra, amit véghez vittek, és közösen ünnepelhetjük őket. De az idő előrehaladtával sajnos az ’56-os forradalom és szabadságharc is egyre inkább történelmi távolságba kerül.
Ebben az évben nem csak az országosan ismert, még köztünk élő pesti srácok és lányok lettek eggyel kevesebben. Ma már mi is eggyel kevesebb helyi hőst köszönthetünk itt, a megemlékezésen. És amikor ezt megelőzően megkoszorúztuk Gaál János emléktábláját, és ugyancsak egy-egy koszorúval felkerestük a mi forradalmáraink sírhelyeit, akkor eggyel több helyre voltunk kénytelenek kilátogatni, mint egy évvel ezelőtt. Mert ma már csak így fejezhetjük ki nagyrabecsülésünket Körtvélyesi Béla előtt is. Emléke legyen áldott! A megtorlás közvetlen áldozatai mellett pedig az ő, és mindazok példája, akik hosszú évekig őrizték a forradalom lelkesedését, majd bíráik árulását – emlékeztessen minket, és figyelmeztesse az ítélkezőket is. Amint ezt megteszi Wittner Mária már idézett versének zárása:
„Hosszú útra megyek, hóhér
Odaát várnak már társaim
Éltünk közös szent harca
Holtunkban is összefűz.”
A beszédet követően „Hősök emléke” címmel Lévai Attila és Lakatos Viktória ünnepi műsorát láthatták a rendezvény résztevői. Az eseményen közreműködött az Ifjúsági Fúvószenekar, vezényelt Hegedűs Imre.
