Koszorúzással és gyertyagyújtással emlékeztünk 2021. november 11-én, 11 óra 11 perckor az első világháború áldozataira, ugyanis 103 évvel ezelőtt pontban ekkor ért véget a nagy háború. Az emlékezők először a református templomunk tornyában pontban 11 óra 11 perckor megkonduló harangszóra tisztelegtek a hősök előtt, majd Bagdi László történész emlékbeszédét hallhatták, végül koszorúzással, gyertyagyújtással, néma főhajtással és a Himnusz közös éneklésével zárult az esemény.
Az idei megemlékezést meghittségét Erdélyből érkezett kedves honfitársaink jelenléte fokozta; Lázár Elemér - aki a Történelmi Vitézi Rend Erdély Országos Törzskapitánya - és felesége, Lázár Katalin Csíkszeredából érkeztek Berettyóújfaluba, és az emlékmű előtt kerékpározva véletlenül szereztek tudomást a megemlékezésről, mégis fontosnak érezték, hogy gyorsan koszorúért siessenek és részt vegyenek az ünnepségen. A koszorú elhelyezése előtt Lázár Elemér elérzékenyülten szólt néhány szót a jelenlévőkhöz és Isten áldását kérte Magyarországra, a magyarságra, amit a meglepett közönség tapssal köszönt meg.
Szívbemarkoló és elgondolkodtató pillanata volt ez a megemlékezésnek. Határon túli honfitársaink hazaszeretete és magyarságtudata példaként állhat mindannyiunk előtt!
Bagdi László emlékbeszédét az alábbiakban olvashatják.
"Nagy tisztelettel köszöntök mindenkit!
Pontosan 103 évvel ezelőtt, ezen a napon, 1918. november 11-én, pontban 11 óra 11 perckor ért véget a nagy háború, vagy közismertebb nevén, ahogyan 1945 után a történészek elnevezik, az I.világháború.
Ekkor írták alá, a franciaországi Compiegne-i erdő, később a történelem folyamán hírhedtté váló vasúti kocsijában azt a fegyverszüneti egyezményt, ami a harcok végét jelentette, és ha hivatalosan még nem is, de a gyakorlatban befejeződött a háború. Egy olyan háború, ami egy minden addiginál nagyobb, minden képzeletet felülmúló vérontást és pusztítást hozott Európára és a világra, végeredményében több mint 15 millió halálos áldozatot követelt. Mindent elmond ennek a háborúnak a természetéről, hogy egy perccel a fegyverszünet érvénybe lépése előtt még folytak a harcok és még voltak halálos áldozatok.
Magyarország ebben a világégésben akkori katona-gazdasági erejéhez mérten erején felül vette ki a részét: a háború négy éve alatt több mint 3 millió magyar katona járta meg a szerb, a galíciai, vagy Isonzó frontját, legtöbb esetben mindhármat, ez idő alatt pedig a hátországban több mint 800 ezer ember, túlnyomórészt nők, idős és fiatalkorúak dolgoztak azért, hogy az ország továbbra is működőképes maradjon.
És ami a legtöbb hadviselő országra nézve elmondható, az sajnos hazánk esetében is igaz: ez a háború a magyar történelemben addig példátlan magas veszteségekkel zárult: 661 ezer áldozat, 740 ezer hadirokkant, akik hazatérve életük hátralévő részét cselekvőképtelenként voltak kénytelenek leélni, és 730 ezer hadifogoly, akik csak évekkel a háború bejezése után térhetnek haza szörnyű egészségi és fizikai állapotban. Szinte nem volt olyan magyar család, akik ne éltek volna át valamilyen tragédiát, akiknek ez a háború ne okozott volna traumát. Ezeket a drámai veszteségeket településünk helyzete is jól példázza: Berettyóújfaluból a háború alatt több mint 400 embert soroztak be, akiknek nagy része a nagyváradi vagy a debreceni gyalog és lovasezredekben teljesített szolgálatot, és sajnos a bevonultak közül csaknem kétszázan nem tértek vissza többé.
A fegyverszünet aláírásával hazánk történetében egy új fejezet kezdődött, a megpróbáltatások pedig korántsem értek véget. Egy zűrzavaros és kaotikus két év következett, egymást váltó, alig pár hónapig vagy csak pár napig regnáló kormányokkal, közben pedig egy majdnem egy éves román megszállással, melynek következménye az ország teljes kifosztása és lerablása lett, valamint hajszálon múlt hogy a Román királyság Erdély mellett a Tiszántúlt is bekebelezze. És egyáltalán, hajszálon múlt hogy Magyarország megmaradjon Magyarországnak, és ne egy Pest megyényi terület maradjon belőle hírmondónak, ahogyan az ekkor alakuló kisantant-utódállamok elképzelték. Majd jött a Trianoni békediktátum, mellyel a történelmi Magyar Királyság megszűnt létezni, országunk háromnegyedének az elcsatolásával több mint 3 millió magyar embert elszakítva az anyaországtól és helyezve idegen uralom alá. A Magyar Királyság ott és akkor megszűnt létezni: európai középhatalomból hazánk egy súlytalan, ellenséges szomszédokkal körbevett miniállammá zsugorodott. Mindezek események egyenként is óriási csapást jelentettek volna bármelyik országnak, a magyar társadalom azonban ezeket a megrázkódtatásokat kénytelen volt két évbe sűrítve elszenvedni.
Ezen a napon nincs tehát mit ünnepelnünk , nagyon nincs, ugyanakkor emlékeznünk kötelező. Hiszen egy valamit nem lehet elégszer kihangsúlyozni: ezt a háborút nem a fronton harcoló katonák vesztették el. A hátországok omlottak össze, a központi hatalmak gazdasága nem tudta már tovább tartani a lépést az antant gigantikus hadigépezetével szemben. Ez a vereség a legkevésbé múlott a fronton harcoló katonákon, ők azok akik minden tiszteletet megérdemelnek, hiszen a háború nagy részében állandó túlerővel szembenézve, hiányos felszereltséggel és ellátással is olyan bravúros győzelmekre voltak képesek, mint például a Limanowa-i győzelem, a Gorlice-i áttörés, Premysz várának elfoglalása és későbbi hősies védelme, a Caparettoi áttörés, és még hosszasan lehetne folytatni a sort. Ezekhez a győzelmekhez az ismert körülményeket tekintve emberfeletti teljesítményre volt szükség, és sajnos azt kell mondani, ezek a hadi hőstettek méltatlanul háttérbe szorulnak a magyar történelmi emlékezetben. Pedig ha egy valamire büszkék lehetünk, akkor az pontosan a magyar katonák, és a magyar társadalom teljesítménye.
Éppen ezért jelenkori társadalmunknak, nekünk, kötelességünk nem csupán megőrizni az ő emléküket, de példát is venni róluk, hazaszeretetből, bátorságból, kitartásból és önfeláldozásból. És ameddig nem felejtjük el őket, ameddig sikerül az ő szellemiségüket átmenteni a jelenbe, addig az ő áldozatuk nem volt hiábavaló. "
