A bírálatok és kritikák kezelése a 21. század emberének egyik fajsúlyos kihívásai közé tartozik, ami az elmúlt hónapok pánik-szökőárjának hatása után enyhén szólva sem mozdult el könnyebb irányba. Ehhez a kérdéshez tartozó, egyik leggyakoribb önbecsapás a "ne azt nézd, mit mond, hanem ki mondja" című, tömegesen használt sztereotípia, melynek rutinszerű alkalmazása önmagunk tévútra sodrásához bőven elegendő, egy bírálatból való tanuláshoz viszont már kezdetektől fogva elégtelen.
A március óta tartó felforgatott-felfokozott helyzet, ha egyelőre még teknősbéka tempóban is, de lassacskán visszatér a rendes kerékvágásba. Az elmúlt hónapok pánik-cunamija, a hiszterizáltságban túladagolt hónapok társadalmunkról is tűpontos kórképet állítottak ki: azt hiszem, takaréklángon működő éberséggel is világosan láthattuk, hol van „deficit” az egyetemes néplélekben. Amiben én ebben az időszakban személy szerint a legtöbb konfliktust tapasztaltam-nyilván nem vagyok vele egyedül- az a bírálatok, kritikák témájának a (félre)kezelése volt. Nyilván nem egy járvány szülte problémáról beszélünk, a 21. század emberének ez a téma mindig is egy örökzöld kihívás, de hogy a bruttó fél éves pánik-turnus mindezt hatványozottan rossz irányba tolta, az is biztos.
Hogy egy bármilyen indulattal arcunkba kapott bírálatot kificamodottan kezeljünk, arra logikus elménk (továbbiakban: ego) elismerjük vagy sem, kifogyhatatlan eszköztárral rendelkezik. Ebben az írásban azt a tévutas reakciót igyekszünk helyre tenni, mellyel napjainkban talán a leggyakrabban revolvereznek vissza egy-egy kényelmetlenül megélt kritika után. Ez pedig nem más, mint egonk boszorkánykonyhájának egyik leggyakrabban fogyasztott a la cart-ja , amikor nem veszekedve, visszatámadva, hanem passzív-agresszív módon, de végeredményben ugyanúgy falat húzva zárjuk el magunkat a lehetőségtől, hogy bármit is hasznosítsunk egy visszajelzésből.
Sokaknak ismerős lehet a mondás: „Ne azt nézd, mit mondd, hanem hogy ki mondja”. Élek a gyanúperrel, ha vannak olyan földköpenyig betonozott, mérgező sztereotípiák, mellyel biztos módon tudjuk becsapni magunkat, alighanem ez bőven közéjük tartozik. Merthogy miről is van szó?
Ahelyett, hogy meghallanánk a mondanivalót, belekapaszkodunk az illető személyébe, legtöbb esetben a képmutatásába, és a hiteltelenségébe. Ezt tesszük fókuszba, holott ebben a helyzetben nem ezen van a hangsúly. Ebben az esetben ez egyszerűen nem számít. Ha már a témánk része, annyit érdemes tisztázni, véleményem szerint ember nincs meg képmutatás nélkül, kinél mekkora mértékben, de ugyanúgy hozzánk tartozik, mint az igazmondás, vagy a hazugság, többek között ettől vagyunk emberek.
És persze attól, hogy sokszor a könnyebb ellenállás felé hajlunk, ami ebben az esetben is nagyon ül: mennyivel egyszerűbb a kritikus személyét alibiként betalálni, és ezzel az ügyet lezártnak tekinteni, mint mondjuk egy csipetnyi nyitottságot gyakorolva, az illető személyétől elvonatkoztatva meghallani azt a részt, amivel dolgom lenne. Kétségkívül az utóbbi választás a „melósabb”, ugyanakkor kifizetődőbb is, az ego parkolópályára állítása mindig megéri.
Szerintem egy bírálatban mindig van olyan rész, amit meg kell szűrni, és mindig van olyan rész, amire megéri nyitottnak lenni. Fröcsöghet rám valaki egy jó nagy rakás guanót, aminek a 99%-a olyan komplexusos, kivetített baromság, ami közel sem rólam szól, ha egy százaléka rám nézve igaz és betalál, akkor nekem azzal dolgom van. Ha például valaki korábbi önmagához képest elkezdi túlzásba vinni az alkoholizálást, és mondjuk ezt a kritikát egy ordas nagy alkoholistától kapja meg, elintézheti azzal, hogy „Te beszélsz, butyok?! Non-stop muslinca-glória van a fejed körül, nekem egy ilyen ne beszéljen..” Vaagy, mondjuk megfordíthatja a sztereotípiát, és a kritika hús-vér forrását lazán fantomképpé satírozva, képmutatását zárójelbe téve csak arra figyelhet, hogy mit mondott. És ezt követően eldöntheti, mi az, amit érdemes megfontolni, és mi az amit szeretettel visszaküldd, mert nem az övé. (A jó öreg első megérzés bizony itt is rengeteget segíthet, érdemes rá odafigyelni.)
„Nem választhatod meg, mit kapsz, de azt igen, hogyan reagálsz” - tartja a mondás, és bizony ebben a témában is nagyon igaz. Ha bírálat képében kapunk egy citromot, mindig eldönthetjük, hogy sündisznóállásban toporogva nem kezdünk vele semmit, (ezt sem kell automatikusan rosszá tenni, ez is egy választás) vagy magunkat építve csinálunk belőle limonádét.
Ha megvan a felismerés, mire érdemes ránézni, az már komoly önfejlődés, következő lépés pedig az, Hogyan érdemes ezeket a felismeréseket kezelni. Folyt. köv.!
