Szórakoztatni hivatottak minket, tájékoztatás, fejlesztés céljából hozták létre őket nekünk. Csupán kiegészítők, nem alappillérek. Ezt azonban gyakorta figyelmen kívül hagyjuk, megvetve ezzel a függőség melegágyát.
A televízió színes műsortára kortól, nemtől függetlenül változatos palettával kecsegtet minket. Mindenki megtalálhatja a neki való sorozatokat, filmeket, dokumentumfilmeket, show-műsorokat a csatornák adásait fürkészve. Sok otthonban a televízió egész nap be van kapcsolva, mintegy alaphangot adva a hétköznapoknak. „Legalább szól valami.” hangzik ez a mondat a magányos, egyedül élő emberektől, kiknek szavaiból kiderül, hogy tartalmasabb „zajokra” vágynának, ha lennének ilyenek. Sajnos nem mindenki gondolja ezt így. Vannak, akik társaságban élnek, mégis a televízió börtönében tékozolják el óráikat, lemaradva a sok-sok érdekes beszélgetésről. Természetesen egy-egy műsor is kiváló témaként szolgálhat beszélgetésekhez, ha azok gyönyörködtetnek, vagy éppen megbotránkoztatnak minket. A kommunikációra való lehetőséget meg kell ragadni.
A „televízió” szót, mint összetételt vizsgálva is az irrealitást bizonyíthatjuk, hisz a „vízió” látomást, délibábot jelent. A „tele” előtag arra utal, hogy ez a készülék színes, tartalmakkal teli, sokszínű.
A számítógép világa, az internet jelentősebb rizikóval bír, mint függőséget kiváltó tényező. Tulajdonképpen minden opció adott arra, hogy ott éljük az életünket. Az interneten társat, szerelmet, barátokat találhatunk, háziállatot tarthatunk, híreket olvashatunk, tanulhatunk, dolgozhatunk, üzenhetünk, szórakozhatunk. Szinte már csak akkor kell felállnunk a monitor elől, ha biológiai szükségleteink elszólítanak, majd mehetünk is vissza. Miért is élnénk a valóságban, ahol sebezhetőek vagyunk, ha ott van a cyber világ, ahol betűk és álnevek mögé bújhatunk? Miért is szólítanánk meg egy szimpatikus személyt élőben, ha ott vannak az internetes társkeresők, ahol kisebb a visszautasítás esélye, s „felesleges” körök nélkül, „in medias res” módon „csaphatunk bele” egy párkapcsolatba, vagy egy pár kapcsolatba? Nos, azért, mert nem hűvös gépek, hanem hús-vér emberek vagyunk, akiknek tudniuk kell, hol ér véget a realitás és hol kezdődik az illúzió. Függőséget az okoz, amiről úgy érezzük, mindent pótol. De ez csak egy érzet. Önkontrollal rendelkezünk.
Legyen már egy férfiban annyi kurázsi, hogy szemtől-szemben feltárja egy nő előtt a szándékait, felvállalva a kockázatot, hisz ettől ők az „erősebb nem”. Egy nőben pedig annyi tartás legyen, hogy elvárja ezt.
Vagy, egy másik példával élve, mennyivel nagyobb élményt jelent egy fizikailag létező kiskutyával játszani, simogatni őt, gondoskodni róla, mint egy előre beprogramozott, robotszerűen mozgó kutyát mindössze pár kattintással etetni vagy cirógatni. A kettő össze sem hasonlítható, a szerelem kifejezéseiről nem is beszélve, az nyilvánvaló. Az internet kapcsolatok ápolásának, az emberek egymáshoz közelebb hozásának céljából jött létre az által, hogy országhatárokon átívelő esélyeket teremt az ismeretségek kiépítésére. Nem gondolom, hogy a közösségi portálok üzemeltetői azt akarták elérni, hogy az emberek „elgépiesedjenek”, érzelmeiket, gondolataikat ezentúl kizárólag hangulatjelekkel fejezzék ki egymás felé. Ez az életforma rengeteg konfliktus forrása lehet.
Összegezve tehát: ha azt vesszük észre, hogy a fél napunkat a világhálón „lógva” pazaroljuk el, a szükségesség teljes hiányában, nyomjuk meg a „stop” gombot, a saját és a velünk közösségben élők érdekében. Vagy, ha hasonló viselkedést tapasztalunk családtagunkon, gyermekünkön, barátunkon, segítsük őket az elvonásban. Egy ölelést, egy puszit, egy őszinte mosolyt nem pótolhat egyetlen internetbővítmény sem, legyen akármilyen élethű.
/Képek forrásai: 1: , 2: , 3: , 4-5: /
