Nem tagadom, én is "lázas" lettem, és megtettem egy hasábon a következő öt számot: 86, 87, 88, 89, 90. Mindenkinek vannak kedvenc számai, ezek az én kedvenceim, évek óta ezekkel játszom, és évek óta, még csak kettesem sem volt, de azért nem adom fel! Nem csak olyan légből kapott számok ám ezek, mindegyiknek komoly története van.
A 86-os számú főút Nyugat-Magyarországon húzódik; rengeteget stoppoltam Körmendről (ott voltam katona) Szombathelyre tartván, és hát ott kerültem először komolyabb kapcsolatba egy hölggyel (mármint az út mentén), aki abban a fél órában, amíg a fák-bokrok között lepihentünk, legott boldoggá tett, életemben először, magyarul ott vesztettem el azt, amit az augusztus 24. és szeptember 23. között születettek csillagjegyüknek tekintenek! Ez a 86-os szám története.
’87-ben kezdtem el a gimnáziumi tanulmányaimat. Ekkor nőtt be a fejem lágya, megtanultam úgy számolni, hogy nem használtam a kezeimet, úgy olvasni, hogy nem húztam a sorok alatt a mutatóujjam. Tanultam ezerrel, rácsodálkoztam a nagyvilágra, az „emancipációból” már nem csak a „manci”-t értettem, felvilágosítottak, hogy a gumióvszert nem lenyelni kell, ha védekezni akarok, hogy a V. I. Lenin az nem azt jelenti, hogy hatodik Lenin, hogy a sósavat nem a cukorsav semlegesíti… egyszóval ez a szám azért jelentős, mert ez az év jelentette felnőtté válásom kezdetét.
Az első házasságom kereken hét évig, és tizenhat hétig, azaz 88 hónapig tartott, innen e szám szeretete. Az iga lerázása megváltás volt számomra, leginkább a kedves anyósom személye, személyisége miatt. Mintha Hasfelmetsző Jacket, Mata Harit és Terry Blacket gyúrták volna egy emberré. Én sokáig csak nevettem az szaftos „anyósos” sztorikon, de amikor testközelből is láttam, hogyan egyesül egy emberi testben a gonoszság, a butaság, és a gyűlölet, egyszeriben minden ilyen történet igazságtartalommal telítődött.
A 89-es szám története nagyon aranyos. Hajdanában a berettyóújfalui Szent István téren, ünnepi alkalmakkor, körhintások, dodzsemesek, céllövöldések „állomásoztak”, az emberek legnagyobb örömére. Augusztus 20-át ünnepeltük egy forró nyári napon, amikor is aktuális kedvesemet kivittem e vásári forgatagba, azt ígérvén , hogy lövök neki az egyik céllövöldében egy szép plüssállatkát. Állatka kinézve, három pálcikával, mellette jobbról „moderntókingos” poszter szintén három pálcikával, balra Amo-szappan kettővel. Első lövés, semmi, második semmi, harmadik, „moderntókingos” pálcika, negyedik lövés semmi, ötödik, „moderntókingos” pálcika, hatodik, semmi, hetedik, semmi, és így tovább… Kedves megszólal: „Nekem jó a poszter is jó.”. Tizenötödik semmi, tizenhatodik semmi, és ez így ment egészen a 88-dik lövésig, amikor már lángolt az arcomon a bőr. A következő lövés, a 89-dik aztán telibe trafálta a harmadik poszteres pálcikát. Kínos volt, és költséges, na!
Elérkeztünk a 90-es szám történetéhez. Egy időben (amikor albérletben is éltem egy nagy világvárosban), és két házasság között, néha felhívtam egy 90-es körzetszámmal kezdődő telefonszámot, hogy némi színt vigyek az életembe. Nos, színt tényleg kaptam a szemem alá, a telefon-előfizetés tulajdonosától egy hatvanezer forintos csekkel karöltve. Azóta kerülöm a 90-es körzetszámot.
Ezek tehát az én számaim, amit természetesen ezen a héten is megjátszottam, és most itt ünnepélyesen kijelentem, ha én nyerem a főnyereményt, minden egyes berettyóújfalui lakosnak adok néhány ezer forintot belőle!
