Életünk tengelye bővelkedik dombságokban és hegyekben, melyeket olykor egyedül kell megmásznunk, máskor pedig lelki mankóinkra támaszkodva törtetünk a csúcsig, ahonnan a legszebb a panoráma, ahonnan a legmesszebbre látni, ahol a legtisztább a levegő. A győzelmes siker pillanataiért harcolunk évekig, bár tudjuk, hogy igaz a mondás: „az út a fontos, nem a cél”.
A gimnázium is egy hegyoldal. Sziklás, kavicsos, rögös, ingatag felszín, mely értékes bajnoki serleggel kecsegtet; az érettségivel. Az érettségivel, amely belépőkártyaként funkcionál a jövőhöz, időtálló, romolhatatlan fizikai bizonyítékot ad szellemi rátermettségünkről. Így az utolsó gimnáziumi évembe lépve bátortalanul topogok az érettségi küszöbén, miközben Ő biztatóan int felém, betessékelve félelmetes, de egyben csodálatos társaságába is.
Visszatérünk a „gályára”, a hétköznapok mókuskerekébe keserű szájízzel bár, de a gyomrunkban mégis motoszkál valami kellemes várakozás, buzgó izgalom; milyen lesz az új tanév? Tele vagyunk fogadalmakkal és elhatározásokkal, mint december 31-én éjjel pezsgőbontás után. Mint ahogyan az mindig lenni szokott, a hosszú távú tervek megvalósulása a kisebb állomások teljesítésén múlik, és majd csak a soron következő nyár tud megbízható beszámolót adni kitartásunkról. Én azt kívánom minden iskolakezdőnek, újdonsült gimnazistának és érettségi előtt toporgónak, hogy legyen elég akaraterejük jövőképük teljesítéséhez, és hogy mindig tartsák szem előtt tetteik következményét, még akkor is, ha még meg sem tették azokat. Ne vegyék tragédiának, ha az iskolából hazatérve elhanyagolták a házi feladatot és a másnapi röpdolgozaton egy határozott 1-es szám szerepel majd osztályzatként. Ez nem sorscsapás, nem is csodálatra méltó; ez egy szabad döntés természetes hozadéka. Nem kell mindent tökéletesen tudni, csak ki kell zsákmányolnunk magunkból a legtöbb kincset, ami csak bennünk ragyog. A maximum nem mindig 100 százalék. Minden ember maximuma más-más szinteken mozog.
Kívánom, hogy ne úgy gondoljanak a tanárokra, mint római katonákra, akik éles ostorcsapásokat mérnek a hátukra, ha megállnak az evezésben, sokkal inkább úgy tekintsenek rájuk, mint ösztönző irányítókra, akik még ha néha szigorúak is, de azért mégiscsak emberből vannak. Azt kívánom, hogy ne értelmezzék a szabadságot azon a jelentésén túl, ami valójában; mert a szabadság nem korlátlanságot jelent, hanem azt, hogy az ember a kötelességei közepette is meg tudja őrizni belső autonómiáját; a szabadság nem fizikai keretű, a szabadságunk szellemünkben lakik.
Ahogy Szophoklész is lejegyezte: „Ha a testem rab is, az elmém szabad.” A szabadságunk abban rejlik, hogy vagyunk-e elég érettek ahhoz, hogy ne csak jogainkat gyakoroljuk, hanem önszántunkból, egy távlati célt bemérve tegyük meg adott helyzetünkben azt, ami szükséges, hogy egy nap majd úgy keljünk fel, hogy az a munkánk, ami a hivatásunk, hogy a megfelelő emberek vesznek körül bennünket, hogy megtaláltuk előre kibérelt helyünket a világ nagy stadionjában, és arra a meccsre fizettünk be, amely valóban érdekel.
Fotók forrása: napimagazin.hu, hotdog.hu
