A mai nap ünnep. A búcsú ünnepe. A búcsúzás állandó kísérője életünknek. Tulajdonképpen az embernek mindig el kell búcsúznia valamitől, hogy a múltat hátrahagyva a jövőbe léphessen. A búcsú mindennapjaink összetevője, a múlandóság része, ez azonban nem mindig jelent rosszat. Valaminek el kell múlnia ahhoz, hogy új szülessen, amely talán felülmúlja legszebb reményeinket is. A mai nap emlékeztet minket arra, hogy az óra megállás nélkül ketyeg, az évek gyorsan eltelnek, az idő rohan. Attól függetlenül, hogy elmúlásról van szó, ez a nap a boldogság, mintsem a bánat ünnepe. Habár némelyetek szíve megtelik a keserédes felismeréssel, mert immár megfogható közelségbe került, amelyre tavaly talán csak legyintettetek, mondván:
„Ó, hol van az még? !”; bizony karnyújtásnyira a nagy próbatétel, jövőtök egyik kulcsa, az érettségi. Hamarosan számot kell adnotok mindarról, amellyel az Arany János Gimnázium falain belül gazdagodtatok. Át kell még küzdenetek magatokat egy viharos folyón, hogy a túlsó parthoz érve kézhez kaphassátok a sikeres érettségi bizonyítványt. Reméljük, hogy az Arany János Gimnázium tantestülete megfelelő minőségű faanyaggal szolgált bombabiztos tutajaitokhoz, és biztonságosan átszelitek majd az előttetek hullámzó folyót.
Lapozzatok vissza emlékeitekben a derűs napokra, a jól sikerült dolgozatokra, önfeledt szünetekre, üdítő lyukasórákra, minden olyan, akkor apróságnak tűnő, de visszanézve annál jelentőségteljesebb pillanatra, amikor őszintén örültetek, hogy „Aranyosok” vagytok. Persze, voltak rosszabb napok is, amikor bárhol szívesebben lettetek volna, mint iskolában, de azt hiszem, abban egyetértünk, hogy az idő minden kudarcot, sikertelenséget ápol, és igyekszik azokat megkönnyíteni. Akármennyire közhely, az is igaz, hogy a kitartó, szorgalmas munka, ha nem is azonnal, de meghozza gyümölcsét. Iskolánk névadója, Arany János ezt így fogalmazta meg:
„Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.”
Tehát, még egy nagy levegő, hogy bírjatok evezni azon a folyón, még kell a küzdelem, mielőtt elindultok hosszú távú céljaitok felé, amelyekhez vezető útjaitokon találtok rá valódi önmagatokra, hivatásotokra, életfeladatotokra.
Noha az iskola külleme hatalmas változásokon ment át, és az utolsó két-három tanéveteket már a megújult épületben töltöttétek, az Arany Arany maradt. Itt maradt a régi iskola légtere is, annak minden impulzusával, itt maradtak az emlékek, amelyek mellé újak is teremtődtek a modern dizájnt kapott iskolában.
Nektek minden ismerős itt, második otthonotokban, ahonnan kirepülni készültök, mert már elég erős a szárnyatok ahhoz, hogy megtegyétek ezt. Kiismertétek a pedagógusokat, akik közül egy-egy nem csak a tanár, de a barát, bizalmas, segítő, vagy a harmadik szülő szerepét is betöltötte számotokra. Minden harmonikus tanórának, minden feszültségektől nem mentes konfliktusnak fontos szerepe volt, mert formált titeket. Minden csínytevésnek, minden komolyságnak értelme volt, mert tanultatok belőle. Az iskola elsődleges ambíciója nem az, hogy száraz tananyagokat sulykolva magolni tanítson, és gépeket neveljen, hanem, hogy az életre készítsen fel, és önálló, felelősségteljes egyéniségeket „termeljen ki magából”. Reméljük, ti sem úgy érzitek, hogy börtönben voltatok, inkább úgy tekintetek majd az Aranyra a jövőben, hogy értelmi és érzelmi fejlődésetek fontos színtere volt, annak minden ösztönző és olykor visszahúzó erejével.
Kiléptek a felnőtt világba, egy más szférába, melyet a már-már elnyűtté vált szókapcsolattal jellemzünk: a nagybetűs életbe.
Mi Ady Endre szavaival bocsájtunk útjaitokra benneteket, sok szerencsét kívánva:
„Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”
