Régen sokat időztem itt, akkor még a régi volt minden, a jól megszokott padokkal, amelyek legtöbbje csálén állt már; és a tócsákat kerülgetni kellett még egy kisebb eső után is, ha nem akartunk nyakig sárosak lenni. Kivilágítva sem volt esténként, csak a hold fénye segített tájékozódni. Én szerettem…
A padok emlékeket hordoztak; én egyike voltam azoknak az embereknek, akik végig tudtak volna csukott szemmel is menni az úton úgy, hogy ne legyenek sárosak. Emlékszem milyen félelmetes volt keresztülmenni rajta sötétedés után, mégis mennyire jólesett, amikor a barátom védelmét érezhettem emiatt.
Azóta minden megváltozott, most végigsétálva mégis találtam valamit, ami eszembe juttatta az emlékeimben lévő Kiserdőt: a szemét, a kosz, a sok-sok cigicsikk. Ez mutatja, hogy van valami, ami a változások ellenére is ugyanaz: Az emberek. Az ő hozzáállásuk nélkül a gyönyörű, új dolgok is hamar réginek tűnnek… A padok már meg vannak rongálva, és az egyik kukát is tönkretette valaki. Sajnálom, hogy így viselkednek és nem értékelik azt, hogy szebb környezetet kapott városunk.
Már majdnem befejeztem sétámat a kiserdőben, amikor szembejött velem egy ismerős arc: A kutyás néni. Utoljára azelőtt láttam, hogy az átépítés megtörtént volna. Most, ennyi idő után is felismertem. Boldogan köszöntem rá arra az emberre, akit egy éve még majdnem minden nap láttam. Nem tudom ő emlékezett-e rám.
Ha másért nem, kedves olvasók, a néni kedvéért ne csúnyítsátok el a Kiserdőt, hogy Ő, aki a legnagyobb fagyban is kiviszi a kutyáját sétálni, legalább szép környezetben pihenhessen a házikedvencét figyelve!
