artand001bakonszeg001darvas001komadi001korosszegapati001magyarhomorog001mezosas001nagykereki001szentpeterszeg001tepe001ujiraz001vancsod001

My message for Day 24

Ha van első ránézésre habkönnyű, de közben mégis alattomosan ravasz általános műveltségi gyorsteszt, akkor az a következő:

Mikor érte Magyarországot a valaha volt legnagyobb migráció/menekülthullám?

Erre általában pavlovi reflexként érkezik a rutinválasz: 2015-ben, árukapcsolásként magával hozva olyan szavakat és kifejezéseket, mint a migráns, Röszke, kerítés, határzár. Második helyre érthető módon az Ukrajnából elmúlt egy évben elmenekülteket teszi a nagyérdemű - csakhogy a válasz egyik esetben sem helyes.

Szó se róla, mindkét jelenség express sebességgel rúgta rá az ajtót az országra (Európára), friss kataklizmaként él a társadalomban, de maradva a kérdésnél: ezen a téren akkor sem ezek az események jelentették a legnagyobb földcsuszamlást Magyarországnak. Ezen a bizonyos rekordot jelentő földcsuszamláson ugyanis már több mint száz éve túlvagyunk -pontosabban nem mi, hanem a déd-és ükapáink voltak túl már jóval azelőtt, hogy napjaink társadalma is testközelből ismerhette meg a migrációt.

Szabadjon akkor a gazda: igen, Trianonról van szó! Pontosabban az azt megelőző időszakról, amikor Magyarország 1918 őszén vesztesen fejezte be az I. világháborút.

Háborút viselni akkor is fáj, ha végül nyersz, de legalább a sorsod a saját kezedben van. Ha azonban veszítesz, akkor mindent buktál - legfőképpen a saját jövődet. Így történt ez hazánkkal az I. világháború végén:  "All in"-t játszott, és végül mindent bukott. Egész Erdélyt, a komplett Felvidéket, tokkal-vonóval a Délvidéket - egyszóval az ezeréves Magyarország nem éppen szép halállal távozott az élők sorából. Feltrancsírozták egy tárgyalóasztalnak álcázott hentespultnál - ez történt.

De mielőtt fénysebességgel nyomódna be a magyar néplélek két örökzöld hangulatgombja, azaz a feketeöves mártír, vagy a mesterfokon űzött önutálat, lefordítva arra, hogy: „rohadékok!” vagy „megérdemeltük!”, természetesen a másodperc tört része alatt belebootolva az aktuálpolitikát, vágjuk rövidre: nem erről lesz szó, hanem valami egészen másról.

Ha Trianon kapcsán szóba kerül mit veszített el az ország, akkor, szinte mindig csak az elvett területekről beszélünk: négyzetméterek, országrészek, folyók, bányák, ásványkincsek stb. Nyilván ez is érthető, és fontos is róluk beszélni, mégis, szerintem nem egyedül érzem úgy, hogy ha a veszteséglistát szemlézve lehorgonyzunk a földrajznál, azzal egyrészt a legfontosabb elveszített érték marad láthatatlan: maga az ember.

Másrészt pedig: ha egy több mint száz éves történetet a jelenkor emberének - aki már az időjárás-jelentést is élménybe csomagolt ingerküszöbemeléssel kapja - kizárólag geográfiai adathalmazba belekockulva próbálunk elmesélni, akkor küldetésünk körülbelül annyira lehet életszerű, mintha a sztratoszférából próbálnánk diavetítést csinálni - szóval semennyire. Summa summárum, ha Trianonról nem csak beszélni szeretnénk, hanem hangyányit még talán átelhetőbbé is tennénk a nagyérdeműnek, akkor igenis pont, hogy az emberi veszteség történeteivel hozhatjuk le a témát szemmagasságba.

És akkor a humán katasztrófa témájába belecsapva, emlékezet szempontjából rajtoljunk a hálásabb résszel, ami valamennyire köztudott: az elvesztett területeinken élők egyik napról a másikra egy másik országban találták magukat, annak minden következményével együtt. Például Bihar fővárosa Nagyvárad, egyik nap még magyar város volt, másnap bejött a román hadsereg, és bumm, máris ősi román város lett - ugyanígy változott Bihar Bihorrá. Az ott élő, kisebbséggé vált magyarok előtt pedig két választás állt - vagy megszoksz, vagy megszöksz.

Szóval ez a rész az, aminek még úgy-ahogy van nyilvánossága a társadalomban, erről beszélve azért szokott visszhangozni némi aha-élmény. Ebben nyilván sokat segít, ha mondjuk Kolozsváron, Dunaszerdahelyen vagy Beregszászon járunk, hál’ istennek még mindig találkozunk magyarokkal.

És elérkezve a láthatatlan részhez: mi a helyzet azokkal, akik annak idején elmenekültek, mert menekülniük kellett?

Merthogy ilyen is volt, nem is kevés: 1918 és 1924 között több mint 500 ezer ember menekült el Erdélyből, Felvidékről és Délvidékről - azaz, ami ekkor már Románia, Csehszlovákia és Szerbia. Hat év alatt cirka fél millió ember, és akkor végre helyben is vagyunk - az ország történetének magasan legnagyobb migrációja! Mégis, ez a brutális tény jelenleg is méltatlanul hever a nemzeti emlékezet alsópolcán. A mai napig nem készült róla mozifilm vagy színdarab, a szépirodalmi könyvfalók is éhesen maradnak, ha menekült regényekkel akarnak jóllakni, a vagonlakó kifejezés pedig egy mesterfokozatú keresztrejtvényfejtőnek is Google-keresőért kiált.

vagonlakok

Vagonlakók - Forrás: ma7.sk

És hogy kik voltak azok, akiknek mennie kellett?

Elsősorban azok a közalkalmazottak, irodisták, köztisztviselők, akik a magyar államot működtették, és miután a lakóhelyük hirtelen egy másik országgá változott, már nem volt rájuk szükség. Nem volt annál jobb hashajtó-recept egy ekkor kinevezett román vagy szlovák elöljáró számára, mint egy magyar rendőr vagy jegyző puszta látványa - az ő szemükben lefordítva ez annyit jelentett: „hiába lehet végre ez a hely a saját országunk, ha továbbra is magyarok működtetik, akkor valójában nem lett a miénk”.

Hogy a másik oldal szemszögéből mennyire „természetes” volt a magyar irodisták kifüstölése, egy időben közelebb csempészett példával szemléltetve: mintha napjainkban a Gázai-övezetben az izraeli hatóságok arab tisztviselőket tennének a közigazgatásba, vagy az Oroszországhoz csatolt Donyeckben továbbra is ukrán nacionalisták vinnék az adminisztrációt - nehéz elképzelni….Szóval a magyar közigazgatásnak mennie kellett, és nem csak a munkahelyről - ez annál sajnos többről szólt.

Az eddigiekből is könnyen lejöhetett, az új államok berendezkedése a Magyarországtól elzsákmányolt területeken nem éppen békés, meditatív hangulatban zajlottak, és miután az utolsó magyar pedagógust és körzeti megbízottat is lehúzhatták a fizetési listáról, az agresszív paranoia egy fokkal sem hagyott alább, épp ellenkezőleg. Magyarul írnak-olvasnak, értelmiségiek, komolyabb feladatot is el tudnak végezni - ez bizony akkor is veszély, ha már nincsenek hivatalban. És mivel ebben az időszakban az új hatóságok nem a félmunkáról voltak híresek, kihasználva a lendületet, a cél az ő szemszögükből magától értetődött: az elbocsátott közszolgák, ha lehet, a munkanélküli támogatást már ne helyben, hanem Magyarországon igényeljék meg - azaz hagyják el az „új” országot…

És mi tagadás, az erre való „meggyőzéshez” elég széles tárházzal rendelkeztek.

Ebben az időszakban például mindenért is kiutasítás járt - tök mindegy, hogy valaki magyarul pisszent meg az utcán, vagy a hivatalba belépve nem köszönt előre a helyére kinevezett román tisztviselőnek, ne adj’ isten, a kutyája rondított egy diszkrétet a köztéren, pikk-pakk kapta a határozatot, kívül tágasabb - a nyuszika és a sapka esete. Akiket pedig nem darált be az állami gépezet cséphadarója, azok ellen még mindig bevethető volt az évezredes hatalompolitikai divat, a lélektani hadviselés, annak egész bőségtáljával együtt.

A hatóságok gondoskodtak róla, hogy a revolverezett célpont bármerre is fordítsa a fejét, minden téren, minden oldalról, 0-24-ben kapja az üzenetet: itt hagyhatod ezt a települést, de máshol sem lesz jobb sorsod - szanatóriumi légkörre EBBEN AZ ORSZÁGBAN ne számíts…

És mivel a szenvedés nem tartozik azon dolgok közé, amit egy embernek kötelessége lenne elviselni, így a helyzettel számot vetve több százezer magyar döntött úgy: ha nem kellek, akkor tovább állok. (Na, nem mintha a kényszerköltözés önmagában ne lett volna számukra irtózatos trauma. Vagonlakók, hogy többet ne mondjak!) Ez persze nem kizárólag közalkalmazottakat érintett, igazából a társadalom minden rétegéből, a bankigazgatótól kezdve a szatócson át a cipészig találunk olyanokat, akik rossz időben voltak rossz helyen. Hogy a közegnek szóltak vissza, vagy valamelyik helyi elöljárónak tetszett meg a házuk, lényegtelen, a végeredmény ugyanaz: menniük kellett.

Így történhetett meg, hogy 1918 és '24 között több mint 500 ezer ember menekült el az anyaországba - ötszázezernyi sors és történet, aminek nagy része azóta is láthatatlanul porosodik a kollektív emlékezet polcán.

Pedig nincs abban túlzás, ha XX. századi magyar történelemről akarunk mesélni, akkor alvászavarra használt szakirodalom ajánlgatása helyett inkább mutassuk be egy-egy menekült sorsát. Amellett, hogy jónéhány egyén története bármikor landolhatna egy hoollywoodi filmproducer asztalán, de könyvben megírva is néhány tíz hétig bestseller, kis hazánk korszakaiból is tűpontosan megismerhető minden - egyszóval sokkal többek egyszerű történetnél.

Bihar sem kivétel ez alól, sőt!

Itt volt csak igazán hőskorszaka a menekülteknek….

Folyt. köv…..

You have no rights to post comments