„Ismert emberré nem az válik, aki kiérdemli, hanem akit a média azzá tesz”- tartja a közhelytől átitatott, de mégis örökzöld igazság. És valóban: egy relativitáselméletet, vagy a föld kerekségének tényét valamivel hamarabb és egyszerűbben lehetne megcáfolni, mint az emberiség fejlődésének leginkább kétélű produktumát, a modern sajtó, azaz a média életünk felett gyakorolt korlátlan hatalmát.
Napjainkban, a tömegtájékoztatás csúcsragadozójává mutálódott közösségi oldalak világában, ahol lassan hivatalos mértékegységgé vezetik be a facebook-lájkot, egy szabadtéren elhajított üdítős flakon több mint gyanús hogy egy körzeti insta-celeben, vagy egy országosan jegyzett tik-tok sztáron landol, hogy a napszakonként osztódással duplázódó influenszerekről ne is beszéljünk, ezzel a ténnyel úgy hiszem, senki nem vitatkozik.
De mindez csak napjainkban igaz? Biztos, hogy a média csak az elmúlt húsz-harminc évben lépett elő random királycsinálóvá? Az enyhe naivságot árasztó kérdésre gyermekkorom kedvenc tv-sorozata, az Égbőlpottyant mesék dalának klasszikus refrénje hasít belém válaszként, Gryllus Vilmos után szabadon: „Á, dehogy!” Merthogy, a „régen minden jobb volt” életérzésbe menekülőket cseppet elszomorítva: a média természete nemhogy húsz, harminc, de száz évvel ezelőtt sem volt semmiben sem jobb, sem másmilyen, mint manapság. Az információ gyorsasága, a közlési fórumok és egyéb körülmények változtak, a lényeg viszont nem. A sajtó 100 évvel ezelőtt is ugyanúgy egy perc alatt emelhetett fel és aztán pillanatok alatt vághatott földhöz bárkit, mint napjainkban.
Emlékszünk még a viszkis rabló történetére a kilencvenes évekből? Ambrus Attila, a székelyföldi vagány, aki 1993 és 1999 között 27, szökése után pedig 3, azaz összesen 30 bank kirablásával minden idők legismertebb magyar bűnözőjeként vonult be a kriminalisztika történetbe. Igen, a legismertebb. Merthogy, bankrablói ténykedését a magyar sajtó nem csupán árgus szemekkel követte, de a személye körüli mítoszgyártást Robin Hood hasonlattól kezdve a becsületes tolvaj mintaképén át a XX. századi Rózsa Sándor hősalakjáig a csúcsra járatta, és ne szépítsünk: a magyar néplélek imádta őt.
Na mármost, a hírünk az, hogy „Viszkis rabló történet", országos sajtófigyelemmel kísérve, az elmaradhatatlan mítoszokkal körítve jóval korábban is lejátszódott kis hazánkban, ezek közül az egyik legismertebb Biharban, azon belül is Berettyószentmártonban, pontosan 111 évvel ezelőtt.
Történt ugyanis, hogy egy Vitális Imre nevű, földművesből lett rablógyilkos élete utolsó heteiben olyan szintű földindulást idézett elő a hazai sajtóéletben, amivel nem csupán magáról, de Berettyószentmártonról is többet hallatott, mint azelőtt bármikor. Ha létezett volna akkoriban helyi Tourinform Iroda, akkor nem kérdés, marketingstratégiájuk egy az egyben Vitális Imre személyére épül: ebben az időszakban Gyimesbükktől Hegyeshalomig minden újságot olvasó ember megismerhette azt a települést, amiről azelőtt jó eséllyel soha az életben nem hallott. A negatív reklám is reklám, sőt mi több: nincs az a világbajnok bajai halászlé, szemet gyönyörködtető hortobágyi csikósfelvonulás, díjnyertes makói hagyma, ami helyi hungarikumként úgy a térképre rakott volna egy települést, ahogyan Vitális Imre Berettyószentmártont. „Az utolsó bihari betyár” - ahogyan kellő romantikával a sajtó elnevezte - életét szemlélve nem lövünk le nagy poént, ha kijelentjük, a klasszikus betyárélethez nem sok köze volt, élete és jelleme ugyanakkor nagyon is visszaadja nem csupán a betyár mentalitást, de a magyar néplélek egy része is gyönyörűen kiolvasható belőle, arról nem is beszélve, hogy a lakosság, „a nép” reagálása is tanulságos társadalmi látlelet.
Vitális Imre 1880-ban született Berettyószentmártonban, átlagos református, földműves családban. Személyiségét nézve van az emberben némi dilemma: egyrészt egy erősen nárcisztikus, erőszakos, sűrű hangulatingadozásai miatt mentálisan gyenge jellem rajzolódik ki, aki soha nem tudta elfogadni származását, mint ahogy azt sem, hogy a szegénységből való kitöréshez egyszerűen nincs elegendő szellemi képessége. És ha ehhez hozzávesszük azokat a tragikomikus lebukásait, amelyeket ha a stand up-os előadók ismernének, több mint valószínű, visszahallanánk a showder klubban. Röviden elintézhetnénk annyival: egy közepesen ostoba sudribunkó, aki nem kapott nagy labdákat az élettől. Ugyanakkor, ha az intelligencia hiányzott is belőle, a zsiványság már nem, mint ahogy a női nem által nagyra értékelt sárm sem, amit veleszületett érzékkel használt és többször is kihúzta a bajból.
Egy egyszerű rosszfiú - így lehetne őt jellemezni.
A törvénnyel már kiskorában meggyűlt a baja, nemegyszer kapták lopáson, az ezekért járó kisebb-nagyobb büntetéseket kamaszkorára teljes megszokottsággal viselte. Első nagyobb fogdaélménye sorkatonasága idején érte, több társát meglopva került hosszabb időre börtönbe. Leszerelése után sem érezte úgy, hogy a társadalmi felemelkedésnek lehet más módja a bűnözésnél, sőt mi több, „szintet lépve” új ágazatra szakosodott: a betöréshez.
Ezirányú pályafutása azonban egyperces novellaként ért véget mindjárt az első bevetésén, és gyaníthatjuk, ezzel a sztorival nemigen dicsekedett zárkatársainak. Hősünk zsíros célpontként egy nagyváradi bíró lakását nézte ki magának, ahova egyik éjjel sikeresen be is tört. A házban senki sem tartózkodott, a zsákmány sem volt piskóta, ám Vitális a konyhában lévő terülj-terülj asztalkámat meglátva, pavlovi reflexeinek engedelmeskedve távozás helyett inkább leült vacsorázni. Egészen addig, amíg a hazatérők észre nem vették, és a csendőrséggel - éppen szilvakompótevés közben - őrizetbe nem vetették.
A szamosújvári börtönévei alatt úgy tűnt sok mindent átértékelhetett, szabadlábra kerülve ugyanis életét igyekezett más irányba építeni: 1905-ben, nem sokkal megismerkedésük után feleségül vette a gazdag családból származó névrokonát, Vitális Annát. Ez a házasság dupla bravúrnak számított, abban az időben jómódú famíliából nem kétnaponta adták lányukat feleségül földműveshez, pláne nem olyanhoz, aki nemsokkal előtte még börtönben ült, de Vitális valahogyan, fehér hollóként mégis meg tudta csinálni (ugye-ugye, a sárm..).
Eljött tehát az oly régóta várt szerencsés fordulat: Vitális feleségén keresztül tekintélyes vagyonhoz jutott, azelőtti helyzetéhez képest egy lottó ötös szakadt rá, innentől naplementébe vágtató záróképpel véget is érhetne a történet. Csakhogy a vér nem válik vízzé, ahogy a jólét a jellemet, úgy a pénz az intelligenciát sem képes pótolni, egy egyszerű rosszfiú életében először rengeteg pénzhez jut – jön a költői kérdés, fel tudta ezt dolgozni? Naná hogy nem. Ezt a pénzt Vitális jó magyar dzsentribe átmenve, mintegy öt év alatt mértéket nem ismerve elkártyázta, eljátszotta, elitta. És persze utazásra sem sajnálta, - ha a hedonizmusból idehaza nem lett volna elég - többek között Monte Carlóban is megfordult, azt hiszem azzal senki nem vádolhatta, hogy nem tudott volna élni.
Már ameddig tudott, ugyanis nem csak a kicsi, a sok is elmegy egyszer, és 1910-re Vitális pénze - lássunk csodát - elfogyott. Márpedig, nem kell a pszichológia freudi mélybugyraiba leásnunk ahhoz, amit némi hétköznapi emberismeretből is tudtak már akkor is: egy dolog van, ami jobban eltorzíthat egy emberi jellemet a pénztelenségnél - az, hogyha volt pénz, jólét, és mindez egyik napról a másikra eltűnik. A hirtelen legatyásodásba intelligens, tisztességes emberek is őrültek már bele, hát még az ösztönszinten működő Vitális. Ekkoriban még az a tény sem vigasztalta, hogy felesége gyermeküket várta.
Mi maradt tehát? Pánikba esés, kapkodás, elszánt düh - egyenként sem szerencsés vonások, összeadva meg aztán pláne nem mutattak fényes jövőt. Pénzt szerezni mindenáron - ez volt az önmagának adott ukáz, és csakhamar a tettek mezejére lépett. 1910. augusztus végén Püspökfürdő (Nagyváradhoz közel) egyik vendéglőjében együtt borozgatott azzal a Szirb György gazdag marhakereskedővel, akit záróra után a település határában meggyilkolt és kirabolt. Átlépett egy határt hogy pénzhez jusson, de volt, ami nem változott: az önsorsrontást génjeiben hordozva ismét saját magát buktatta le. A helyszínről ugyan elmenekült, de kalapját viszont ott felejtette, amibe bele volt hímezve a Berettyóújfalui kalapos üzlet címe…..
Így a kiérkező csendőrök nyilván nulladik lépésként Berettyóújfaluban kezdtek, ahol - kis település lévén – csakhamar kiderült, ki is vásárolta azt a bizonyos kalapot. A gyilkosság akkoriban is veszélyes ügynek számított, de hogy a nyomozás - Vitálishoz nagyon passzolva - enyhén szólva sem igényelt Sherlock Holmes-i fortélyos eszmefuttatást, vagy egy Pinkerton nyomozó iroda beavatkozását, na az is biztos!
Berettyószentmártonba, Vitálisék házához kiérkezve az anyósa nyitott ajtót, a csendőrök némi rafináltságot bevetve csupán annyit kérdeztek: „Vitális Imre a kalap tulajdonosa?” Szegény anyós, mit is tudhatott volna, rávágta: igen, az övé. Kész, ezzel le is bukott, mehetett a körözés. Vitális éjszaka ért haza, és amikor megtudta, hogy a „bombabiztos” pénzszerzési terve máris megdőlt, mindenért anyósát okolva hirtelen felindulásból nemes egyszerűséggel agyonlőtte. És itt indult el a lavina. A helybeli csendőrök még aznap éjjel hajtóvadászatot indítottak Vitális ellen, akit ugyan hamar megtaláltak, de a könnyű rész számukra addig tartott: lehet, hogy nem egy Neumann János-i intellektust kergettek, de ez nem jelentette azt, hogy ne tudott volna kellemetlen meglepetést okozni. A helyi zsidótemetőben Vitális az egyik csendőrt agyonlőtte, a másikat súlyosan megsebesítette, a harmadikat pedig megfutamította.
Egy éjszaka, két gyilkosság, az utóbbi ráadásul csendőr, és még nem volt vége. Pár órával később mintegy 50 fős csendőrszakasz érkezett Szentmártonba, és újra kialakult egy nem mindennapi tűzharc: gyakorlatilag 50 fő egyszerre ürítette ki a tárát Vitálisra célozva, de a világ nyolcadik csodája folytán egyetlen egy golyó sem találta el, Vitális odébbállt.
Érdemes tisztázni: abban az időszakban a csendőrségnek olyan tekintélye volt, amit ma már elképzelni sem tudunk. Csendőrnek még visszaszólni is csak szökő évente lázálmában mert az ember, nemhogy visszalőni. Azzal, hogy Vitális megölt és megsebesített egy csendőrt, előre aláírta a halálos ítéletét. De a meglepő rész, ami ország-világ előtt igazán megdöbbenést okozott, az a blama, ami a csendőrséggel megesett. Azzal, hogy három egyenruhást tett harcképtelenné, önmagában példátlan szégyennek számított, tetézve azzal, hogy ötven főnyi csendőr sem tudta elfogni, már nevetségessé tette a testületet.
És ekkor jött el a pillanat, amikor az országos sajtóban robbant a Vitális-bomba. A Pesti Hírlaptól kezdve a Népszaván át a Soproni Hírmondóig minden újság izgatott kíváncsisággal akarta megismerni „az utolsó bihari betyár” hatósággal való küzdelmét. Ha lett volna akkoriban katasztrófaturizmus, Berettyószentmárton alighanem elsőszámú desztináció lett volna: az ország minden részéről kiküldött több tucat tudósító, legalább kétszáz, házról-házra járó, állig felfegyverkezett csendőr, és felfordult hétköznapoktól zavarodott helyi lakosság. Vitális majdnem egy hónapnyi sárréti bujkálása alatt gyakorlatilag minden megtörtént, ami helyet követelne magának egy ponyvaregényben, de akár a filmiparban is: többszöri lövöldözés a hatósággal, már-már szórakoztató módon való cicázás két századnyi csendőrrel, szeptember végére mai összegben 10 millió forintnyi vérdíj, ekkor már sokkal, de sokkal inkább holtan, mint élve, és természetesen az ország minden pontján Vitális Imréket véltek látni a Sárrétől az Őrségig.
És ahogy teltek a napok, úgy dagadt a szenzáció lufija egyre nagyobbra, a csendőrség testülete pedig úgy vált a közvélemény szemében egy inkább tehetetlen vízfejjé. Ami nem elhanyagolható a történetben: mind a helyi lakosság, mind a közvélemény jelentős része kimondva-kimondatlanul, de szimpatizált Vitálissal, nem egy ember bújtatta. Nyilván nem kell szociológus diploma ahhoz, hogy meg is értsük a miértjét: a hétköznapi ember, a „nép” nem a gyilkosságokat pártolta és akarta meglátni. Annál inkább érezte ki belőle a szegényember küzdelmét a hatalommal, jött elő belőle a „kuruc véna”, láttak gyilkos helyett egy olyan embert, aki az ő nevükben is elégtételt vesz minden elszenvedett igazságtalanságért. (90 évvel később a Viszkis rabló esetében dettó ugyanez a helyzet.)
Mindezen események után a történet nem zárulhatott másképpen, mint tragédiával. 1910. szeptember 25-én, majdnem egy hónapnyi macska-egér hajsza után Vitális, - végülis a rá jellemző „ahogy esik úgy puffan” logikával - úgy döntött, ideje megnézni otthonát. Miután megsúgták neki, mikor van az az egy óra hossza, amikor a házát őrző csendőrök ebédelni mennek, ezalatt az idő alatt ő szépen hazaosont. Hogy miért tért haza otthonába, már soha nem tudjuk meg, ekkor ugyanis végleg elpártolt mellőle Fortuna istennő: betyárbecsület ide, kuruc lélek oda, azért a több mint 2000 koronás vérdíj mégiscsak sokak számára volt csábító. Még otthonában volt, mialatt a csendőrökhöz bejelentés érkezett, a bihari haramia szemtelen módon hazatért.
Ezt a labdát már nem hagyta lecsapás nélkül a hatóság, sőt mi több, a rajtaütéssel az elmúlt egy hónap szégyencsorbáján is igyekeztek jó nagyot köszörülni: a rajtaütésre több újság tudósítója és fényképésze is velük tartott, hogy az egész ország lássa, a csendőrség ismét magára talált. Ami pedig a végjátékot illeti, egyik fél sem bízott a véletlenre semmit: a házat körülvevő csendőrökre Vitális minden mindegy alapon tüzelni kezdett, viszonzásul azonban olyan golyózáport kapott, ami még a szomszéd házakat is majdcsak cafatokra szedte. Az ajtón belépő első csendőrt a több találatot is kapott Vitális - a hatósággal való kapcsolatának méltó lezárásaként - még fültövön lőtte, a benyomuló társai azonban újabb lövésre esélyt sem adva, egy ezredmásodperc alatt megölték.
Kivégzésének nem csupán az országos sajtó, de egy közjogi méltóság is szemtanúja volt: a Nagyváradról Budapestre tartó Jenő főherceg Berettyóújfalun áthaladva a méhkasként fel-alá rohangáló csendőröket látva azt hitte, parádé lehet a településen, amikor azonban megtudta az okot, ő is a Berettyószentmártoni házhoz hajtatott, élőben végignézve az utolsó bihari betyár történetének utolsó epizódját.
Vitális Imréről évekkel halála után is cikkeztek a lapok, esetéről balladák, versek, betyármondák születtek. Jelentőségét mutatja, hogy az irodalmi témájú Nyugat című folyóirat is megemlékezett róla, Ambrus Zoltán szerint …„ És ezt a megveszett fenevadat többen siratták el, mint az emberiség legnagyobb jótevőit. Fizikai ereje, ügyessége, bősz elszántsága, meg az, hogy embernek született, elég volt rá, hogy holtában hőssé avassa a nagy gyermekek szemében”.
Akkor végszóként ezt az idézetet kiegészíteném. Nyilván díjazták azt, ahogy fogócskázik a hatósággal, dacol a hatalommal, csak azért sem adja meg magát, de a 25 milliós költői kérdést feltéve: tudhatott volna minderről az ország népe, ha az újságok nem írják meg?
Bagdi László
