Első témánkat nemzeti ünnepünk teszi aktuálissá, méghozzá Bihari vonatkozásban: 65 évvel ezelőtt, ezen a napon vette kezdetét Berettyóújfaluban a forradalom varázslatos, semmihez nem hasonlítható időszaka. A cikk első fele helybeli hőseink előtt tisztelegve tisztáz pár mai napig kificamított kijelentést '56-tal kapcsolatban, a másik felében pedig egy olyan ember megrázó történetét mutatja be, akinek bár furcsa mód semmi köze nem volt a Berettyóújfalui forradalomhoz, mégis, leginkább az ő sorsa adja vissza nem csupán a Kádári megtorlás jellegét, hanem úgy ámblokk az egész XX. századi kis magyar valóságot is.
Az 1956. október 23-án kitört forradalom és az azt követő szabadságharc azon fehér holló ritkaságú eseményünk, amihez a társadalom döntő többsége elfogadóan viszonyul: az Angyalföld harminc négyzetméterén létező szociáldemokrata párttól elindulva a komplett baloldalon, kormány és polgári kutyapárton át a szélsőjobbig valamennyi politikai erő büszkén érzi a magáénak, ami atomjaira töredezett közéletünkben bizony nem kis bravúr. És ez így van jól, merthogy '56 valóban mindenkié. Egy csipetnyi széthúzás kivétele – mint hungarikum - persze ezesetben is befigyel: egy maroknyi, lelkes munkásőr- és ifjúgárdista unoka mohikán sütiklubjai, akik a józan valóságérzékelés talajáról évtizedekkel ezelőtt katapultálva még mindig a fasiszta ellenforradalom Kádári-nirvanájában bódítják magukat, ők valóban kivételek, de súlyukhoz és komolyságukhoz mérve ez a bő két sor is túl nagy reklámfelület, másrészt nem róluk szól a cikk, önmagában elég nagy átok valakinek, ha nem képes elfogadni a jelent, szóval ugorjunk.
A forradalom varázslatos hangulata két nappal a Budapesti események után szűkebb hazánkba is begyűrűzött, Berettyóújfalu pedig csonka-Bihar központjához méltóan vette ki a részét az eseményekből. 65 ével ezelőtt, ezen a napon, október 25-én több mint ezer ember vonult az utcára, hogy a középületek tetejéről leverjék az ott éktelenkedő vörös csillagot, a magyar zászlóból a rákosista címert kivágva pedig szimbolikusan is visszaadják maguknak elsőszámú nemzeti jelképünket.
Hogy ezt az érzelmi gátszakadást cseppet közelebb csempésszük egy idetévedt „Z” ne adj isten „Alfa” generációs olvasóink számára: napjaink Berettyóújfalujában el tudjuk azt képzelni, hogy 1000 ember nem egy Majka-Curtis vagy Rúzsa Magdi koncertre, hanem egy rendszer ellen tüntetve az utcára vonul, ráadásul cselekszik is? Merthogy, a sok helyről még ma is hallható „vidéken ez idő alatt nem történt semmi” emelet mély sötét sztereotípiával szemben, településünkön is megvolt az a 30-40 ember, akik mindent egy lapra feltéve, amolyan „50-50-ben”, nevüket adták a változáshoz, tisztában lévén azzal, mi vár rájuk és családjukra, ha a forradalom elbukik.
A teljesség igénye nélkül, megalakították a Berettyóújfalui Forradalmi Bizottmányt, a Járási Forradalmi bizottmányt, megszervezték a régió zavartalan működését és nem mellesleg leváltották a helyi kommunista vezetőket. Ezzel a lendülettel kell mindjárt toronymagasan kiemelni a tényt: Berettyóújfaluban egyetlen hivatalából eltávolított vezetőnek sem esett bántódása, ami az addigi bő tíz évben felgyűlt tengernyi sérelmet figyelembe véve - merthogy Recskre vagy Szibériába elhurcolt emberekből, elkobzott házakból, államosított üzletekből, földekből és tollvonással elvett komplett vagyonokból településünkön is akadt bőven - kicsit hazabeszélve ugyan, de lássuk be, egyetlen darab pofon nélkül lehozni egy teljes helyi rendszerváltást óriási teljesítménynek számított. Talán ezért is lesz még fájóbb, ahogyan majd november 4-e után a visszatérő hatalom pontosan azokkal a forradalmi vezetőkkel bánik el bestiális kegyetlenséggel, akik pár héttel azelőtt jónéhány leváltott kommunistát mentettek meg a lincseléstől.
Egy szó mint száz, Berettyóújfalu 1956 késő őszi napjait a fegyveres harcot leszámítva, minden ízében és varázslatos hangulatával együtt, az ország népével együtt lélegezve, érzelmi hullámvasútként poklot és menyországot oda-vissza megjárva élte meg a forradalmat. Tengernyi irodalmat lehetne írni a helybeli eseményekről, egyéni sorsokról, és magáról a megtorlásról is. ( A 2016-ban megjelent Nagyszüleink Harca-Értünk című könyv pontosan a helybeli eseményekről szól, ajánlom mindenki figyelmébe!) Merthogy, ha már részt vállalt a település forradalomból, akkor „természetesen” kijutott a megtorlásból is. Hivatalosan 17 bebörtönzött forradalmár, nem hivatalosan több mint negyven, nemhogy a munkahelyükről, de Berettyóújfaluból is „elbocsátott”, de előtte biztos ami biztos, a ruhagyári vallatóban félholtra vert ember, akiknek jó része ezekbe a megpróbáltatásokba néhány éven belül belehalt. A forradalmárok csúnyán végezték tehát -és csak ők?
Első nekifutásra talán ízlelgetésre szorul a kérdés, némi dekódolás után kijelentéssé faragva így hangozhat érthetően: Berettyóújfaluban (és perszer országosan is) nem csupán azok részesültek a megtorlásból, akik bármilyen formában részt vettek a forradalomban hanem bizony olyan emberek is megjárták a poklot, akiknek semmi köze nem volt a forradalomhoz, egész egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Álljon most itt egy olyan ember, név szerint Zsoldos Sámuel rövid története, akinek az egyszerre szürreális és mégis annyira sokatmondó esete talán a leginkább világít rá tűpontosan a Kádári megtorlás időszakára.
Zsoldos Sámuel 1956 őszén egy 43 éves, két gyermekes családapa, aki a Földműves Szövetkezeti Felvásárló részlegén dolgozott mint árufelvásárló. Október 22-én felvett 150000 forint készpénzt, amivel másnap, azaz október 23-án indultak volna Szabolcsba almaáruért. A megrendelt teherautó érkezését a forradalom akadályozta meg, így rendhagyó módon, a tekintélyes mennyiségű készpénz -mivel a főpénztárba visszafizetni már nem tudta - Zsoldos Sámuelnél maradt. Ennyi készpénz egy dolgozónál, ebben az időben, háát, enyhén szólva sem volt szokványos dolog, a feldobott labdát pedig rögvest le is csapták volna, méghozzá a vezetőség oldaláról. H. Ferenc üzemág vezető harmatgyenge ürügyekre hivatkozva többször is el akarta kérni a pénzt, ám Zsoldos - mivel egyrészt a pénzt odaadni teljesen szabálytalan lépés volt, másrészt a felelősség őt terhelte volna ezért - nem tágított. A türelmét vesztett H. Ferenc erre több szemtanú jelenlétében megfenyegette, „ Megállj, neked is a picsádra veretek…”.
A történet itt egy időre befejeződött, egészen a megtorlás idejének beköszöntéig. 1957. február 16-án éjjel, az időközben Berettyóújfaluban is megalakult munkásőregység, a megtorlást levezénylő „Pócsi-különítmény” karhatalmistái (akiknek „lélekemelő” tevékenységei szintén megérne pár külön tényfeltáró írást) kirángatták otthonából, és bekísérték abba a ruhagyárba, ahová belépve minden ember tudta, az előtte álló éjszaka nagyon sok dolgot megváltoztat, ami után sok jóra enyhén szólva sem számíthat. A félelem azonnal beigazolódott, a pufajkás verőemberek hírnevükre rászolgálva rögvest a szobába való belépést követően ütni kezdték, ami gyakorlatilag - szadista kínzásokkal teletűzdelve - egészen reggelig tartott.
Erről az ominózus éjszakáról néhány idevágó részlet Zsoldos Sámuel visszaemlékezéséből, kommentár nélkül:
„ Legkegyetlenebb Kapusi Sándor, Nagy Ferenc és Ékes Imre volt. Nagy Ferenc állati kegyetlenséggel tudott egyszerre rugdosni és pofozni is. Pócsi, Ballai, mivel magasabbak voltak, olyanokat ütöttek a fejemre, hogy azt gondoltam a fejem a mellembe csúszott….. kifeszítették a karom mint Krisztust, két hóhér fogta a csuklóm és gumibottal vertek…. hajnal felé, időt nem tudom, mert gondolkozni sem tudtam már, azt mondták öltözzek fel és menjek haza, de ha elmondom hol voltam és mi történt velem, megölnek… kioktattak, hogy illedelmesen, nyugodalmas jó éjszakát kívánva búcsúzzak… verés közben megfogadtatták velem hogy az állásomról lemondok”.
És valóban így történt: meglepetést egyáltalán nem okozva a felvásárló részlegnél Zsoldos Sámuel helyére egy munkásőr került… Merem feltételezni hogy minden olvasó sejti-érzi-tudja, de biztos ami biztos, mondjuk csak el: igen, Zsoldos Sámuelt H. Ferenc üzemág-vezető miatt került kínpadra, aki nem tett mást, mint nemes egyszerűséggel besétált a rendőrségre, és annyit mondott, köze van az októberi eseményekhez. És mivel a megtorlás időszakában vagyunk, a hatóságnak bőven elég volt ennyi, elvégre az ötvenes években már a forradalom előtt sem éppen az ügyészségek szenvedélyes és vérprofi bizonyítási eljárásairól szólt az igazságszolgáltatás, hát még egy olyan periódusban, ahol példát statuálni nem eszköz volt hanem végcél.
Sajnos világi naivitás lenne azt hinni, ezzel a brutális veréssel és elbocsátással a történet véget ért, éppen ellenkezőleg: a fájdalmas sebek után következett csak az igazán lassan ölő méreg. Két hónapnyi ágyban fekvés után a sörraktárhoz nyert volna felvételt, ám a munkásőrség derék dolgozói, -név szerint Palánki József és Szabó Géza - a sörraktár vezetőjét megfenyegetve még első munkanapja előtt gondoskodtak arról, hogy még Berettyóújfaluban sem dolgozhasson. Nem kevés energiát és ideget kenyérkeresetbe ölve, végül Budapesten (!) sikerült állást találnia, kőműves-segédmunkásként… Mely munkára maradandó sérülései miatt alkalmatlanná vált, ami ő és családja esetében szó szerint éhenhalással járt volna, ha munkatársai segítségükkel nem mentik meg őt.
A szocialista rendszer ölelő karjai az elkövetkező években sem igazán hagyták levegőhöz jutni, minden egyes állami ünnep előtt, alatt és után napokig rabosítva volt kénytelen a hatóság vendégszeretetét élvezni, mellette pedig a rendszer jelleméből fakadóan egyfajta „árukapcsolásként” a család sem úszhatta meg sérülés nélkül: 1960-ban továbbtanulás előtt álló nagyobbik lánya kitűnő zenei tehetsége sem hatotta meg az illetékeseket, akik mind a debreceni zenegimnáziumból, mind a berettyóújfalui Arany János Gimnáziumból édesapja „1956-os tevékenysége miatt” utasították el, kissebbik lánya pedig frissen érettségizett egészségügyesként még 1967-ben(!) is ugyanezzel a váddal nézett szembe, amikor a részlegbővítéseken átesett berettyóújfalui kórház sem tudott akkora nővérhiánnyal küszködni, hogy egy rendszerellenes ápolónő helyet kapjon az intézményben.
A folyamatos nyomás, lábon kihordott traumák, maradandó fizikai és kimondatlan lelki sérülésekkel való együttélés Zsoldos Sámuelt is utolérte: 1960-ra teljesen munkaképtelenné vált, 1962-ben az öt évvel azelőtti verés következményeként gyomra külső falán férfiökölnyi daganatot találtak, rendszeresen előfordult hogy a nyílt utcán, teljesen váratlanul lett rosszul, esett össze. Mindezen szenvedések ellenére, makacs élni akarásának hála, hosszú élettel kárpótolták az égiek, 1985-ben hunyt el.
Pár sorral feljebb azt írtam, ez az ember rosszkor volt rossz helyen, és első gondolatra valóban ez jött. A történet végére érve, pár emelettel feljebbről tekintve már más a nézőpont: nem az ember volt rossz helyen, ő csak tette volna a dolgát. A rendszer volt rossz helyen. És innen nézve, forradalmár, vagy egyszerű munkás, teljesen mindegy. Mind a kettő ugyanúgy végezte.
Bagdi László
