52 éve praktizál Berettyóújfaluban, 50 éves munkásságáért aranydiplomával tüntették ki, 2013-óta a Fráter László díj tulajdonosa, 2016. december 11-én Ő gyújtotta meg Berettyóújfalu adventi koszorúján az Öröm gyertyáját. Városunk ez év végén nyugdíjba vonuló háziorvosát, Dr. Schwanner Istvánt kérdeztük életéről, munkásságáról.
Doktor úr, milyen volt a gyermekkora, hol végezte tanulmányait?
1938. június 20-án születtem Székesfehérváron. Édesapám repülőgép szerelő volt, akit 1941-ben a debreceni repülőtérre helyeztek át művezetőnek. Édesanyám nem dolgozott sehol, a háztartást vezette, ehhez édesapám ragaszkodott. 3 éves koromtól kezdve 26 éves koromig Debrecenben éltem, az egyetem befejezéséig. Gyermekkorom igen eseménydúsan zajlott, hiszen a kezdete egybeesett a II. világháborúval. Jól emlékszem az 1944. júniusi szőnyegbombázásra, melyet Debrecenben éltünk át. Közben menekülnünk kellett, nyugatra mentünk, ismét Székesfehérvárra kerültünk. Ott is folytak harcok, ekkor 1944 telét írtunk. Még a fülemben hallom a légitámadások, a Sztálin orgonák hangját. 1945-ben Pockingban amerikai fogságba estünk. A Vöröskereszt segítségével sikerült visszajönni Magyarországra.
Tanulmányaimat 1945-ben kezdtem a piaristáknál, az államosítás után ugyanabban az iskolában folytattam a tanulást. 1951-ben a körzetesítés miatt a Füvészkerti Általános Iskolába kerültem és ott fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. 1953-tól a debreceni Fazekas Mihály Gyakorló Gimnázium reáltagozatos tanulója lettem, 1957-ben érettségiztem.
Mint akkori középiskolás, hogyan emlékszik vissza 1956-ra?
Negyedikes gimnazista voltam az 1956-os forradalom idején, ami nagy élményt jelentett, nagyon lelkesedtünk, de sajnos tragikus véget ért. Nekünk csak eldugott helyen lehetett szalagtűzőnk, mert gyülekezési tilalom volt.
Miért az orvosi hivatást választotta?
Érettségi után a továbbtanulás nekem problémát jelentett, mert mérnök szerettem volna lenni, de ilyen szak nem volt Debrecenben. Anyagi lehetőségeink nem tették lehetővé, hogy máshol tanuljak. Ezért megmérettetésként jelentkeztem az orvosi szakra, bízva abban, hogy nem vesznek fel és levező tagozaton elvégezhetem a műszaki egyetemet. Meglepetésemre első próbálkozásra felvettek, így 1957-től a Debreceni Orvostudományi Egyetem hallgatója lettem.
Nehézséget okozott számomra, hogy korábban nem tanultam latint és ezt pótolnom kellett. Az első év után egy év halasztást kértem, majd folytattam az orvosi tanulmányaimat. Nagy tudású és szenzációs professzoraink, tanáraink voltak, akik megszeretették velem ezt a tudományágat, és mint hivatást is. 1964-ben doktoráltam. Az akkori szokások szerint a fiatal orvosoknak vidékre kellett menni dolgozni. A berettyóújfalui kórház sebészetén a központi gyakornoki állást pályáztam meg. Az egyetemi évek alatt a nyári gyakorlatokat is itt töltöttem.
1965-ben egy fél évre behívtak katonának. Augusztusi leszerelésem után közölték, hogy van a városban egy üres körzeti állás és azt helyettesítsem. Elvállaltam, közben valaki protekciósan megkapta a központi gyakornoki állást.
Munkába lépésével egy új korszak kezdődött az életében. Meséljen egy kicsit az 1970-80-as évek háziorvosi munkájáról.
A körzeti munka megtetszett, nem dirigált senki, végeztem a magam dolgát. Anyagilag is jobb volt, mert a kórházi 1080 forintos fizetés helyett 3200 forint volt a keresetem.
Berettyóújfalu azóta nagyot fejlődött. Amikor én kezdtem, nagyon kevés utca volt köves, körzetemben talán egy vagy kettő, de az is igen rövid szakaszon. Az eső beálltával nyár elejéig az úttest nem volt használható közlekedésre, ezért kerékpárral, később kismotorral jártuk a körzetet. A betegek beszállítása a kórházba igen nehéz volt, főleg ha járóképtelen beteghez mentünk. Akkor a mentősöknek hordágyon kellett kivinni az autóig, ami akár egy kilométer „cipelést” is jelentett. Ezért sok dolgot nekünk, háziorvosoknak kellett megoldani, de ehhez abban az időszakban a betegek is ragaszkodtak. Ennek a munkának ez volt a szépsége, a varázsa.
Munkafeladataim is sokrétűek voltak, mint már említettem nehézséget jelentett a betegek megközelítése. Volt, amikor életeket tudtunk menteni, volt, amikor már nem tudtunk segíteni. Manapság a segítségnyújtás nem olyan, mint régen. Most már hívják a mentőt, aki beviszi a beteget a sürgősségire. Előfordult olyan is, hogy az illető kijelentette, ő bizony nem megy sehova: „Tessék engem itthon meggyógyítani”– mondta.
1965-től Berettyóújfalu rengeteget fejlődött, akkor a körzeti rendelő még ott volt, ahol most a Rossmann, a régi posta épülete mellett.
Mióta praktizál a jelenlegi rendelőben? Hogyan indult ott a munka, milyen változások történtek azóta?
1974-ben adták át az új körzeti orvosi rendelőt, ami már akkor is kicsinek bizonyult és megállapítható volt, hogy semmilyen irányba nem lehet bővíteni. Ez zsúfoltsághoz vezetett és sok konfliktust idézett elő, amit próbáltunk megoldani.
Az életben a béke, a szeretet, egymás megértése a legfontosabb. Ebben az elanyagiasodott világban ezek hiányoznak a legjobban. Most értettem meg egy idős bácsi két mondását, hogy: „Az élet olyan, mint a gyerekpelenka: rövid és …ros." A másik: „Még nem látott egyetlen szemfedélen sem zsebet, lesz az örökösöknek min veszekedni.”
Pályafutásom alatt sokat kellett helyettesíteni, vidéki körzetekbe rendelték ki az embert. Mivel autót nem kaptunk, ezért kismotorral jártunk ki a falvakba: Csökmőre, Zsákára, de árvízi munkálatokra is rendszeresen kirendeltek a Berettyóra. Az ügyelet nem volt megoldva, mindenki a saját körzetében ügyelt szombat déltől hétfő reggelig. Baleseti helyszínekhez is jártunk, a rendőrségi ügyek orvosi szempontból hozzánk tartoztak. (pl. öngyilkosság, hirtelen halál, fogdába helyezés stb.)
Ajánlatos volt, minél előbb tisztába jönni a családi kapcsolatokkal, mert ha valakinek a kívánságát nem úgy teljesítette az ember, ahogy az szerette volna, hamar behívták eligazításra. Manapság már a betegek jönnek a körzeti rendelőbe, főleg influenza jellegű tünetekkel.
Az egészségügy fejlesztése nem jó irányba halad, mert nem azokat kérdezik meg, akik közvetlenül a betegekkel foglalkoznak és nap, mint nap az egészségügyben dolgoznak. Már a rendszerváltásnál rossz irányba haladt a változás. Sok lehetőséget kaptak a betegek, amivel nagyon sokan visszaélnek. A szűrővizsgálatokért nem csak az orvosokat kellene felelőssé tenni, hanem tudatosítani kellene, hogy az azokon való részvétel mindenkinek a saját érdeke.
Milyen társadalmi életet éltek ebben az időben?
Az 1970-es években inkább baráti, társasági összejöveteleken vettünk részt, de a gyerekeket sokat vittük moziba. A feleségemmel sokat jártunk pecázni a Keletire, akkoriban még a Berettyóban is nagy harcsákat fogtam.
Mit tudhatunk a családjáról?
Szüleim nagyon vallásosak voltak, ők minden vasárnap templomba jártak. A nevemből kifolyólag adódik, hogy dunántúli származású vagyok, melyben egy kis német eredet is található. Édesapám irtózatosan precíz, végtelenül rendes, szigorú, de megértő ember volt. Tőle tanultam meg a precizitást, úgy a munkában, mint minden tevékenységben. Rossz gyerek voltam, de megtanultam, hogy amit az öreg mond, azt meg kell csinálni.
1975-ben megszületett a fiam, Péter. Az általános- és középiskolát Berettyóújfaluban végezte, majd a Nyíregyházi Főiskolán és a Budapesti Iparművészeti Egyetem rajz-vizuális- és kommunikáció szakán diplomázott. Jelenleg Budapesten dolgozik, mint grafikus. Két unoka boldog nagypapája vagyok, az első unokám Áron 2004-ben, Lili 2007-ben született. 2006-ban a feleségem súlyos beteg lett, combnyaktörését követően, nyolcévi fekvés és szenvedés után 2014 októberében halt meg. Az egyedüllétnél nincs rosszabb, nagyon sokat jelent, ha valakinek el tudja mondani az ember a búját-baját. Még ha azon a másik nem is tud segíteni, de megkönnyebbül, mert kibeszélte magából.
Már több mint ötven éve praktizál Berettyóújfaluban. 2013-ban a város Fráter László díjjal jutalmazta munkásságát. Számított erre?
A kitüntetésre sohasem számítottam, hiszen nem ezért dolgoztam, dolgozok, de jól esett. Én csak végeztem a munkámat, ezt láttam az édesapámtól, aki az utolsó percig mindig pontosan és precízen dolgozott. 2013-ban Fráter László díjjal tüntettek ki, 2014-ben az 50 éves munkámat emléklappal ismerték el és ugyanezen év szeptemberében az aranydiplomát is megkaptam.
2017 januárjától új korszak kezdődik életében. Mivel fogja tölteni a megérdemelt nyugdíjas éveket?
52 év munka alatt kellően elfáradtam, már vágyok egy kis pihenésre, unokázásra. Valamikor szerettem horgászni, lehet, hogy újra megpróbálom a fiammal. Szeretek főzni, erre most több időm jut, ennek a család is örülni fog. Berettyóújfaluból nem költözöm el, bár sok időt fogok tölteni Budapesten is, de a vidéki nyugalom mindig visszahúz. Emellett szeretek olvasni, rengeteg könyvem van. Tehát ezután élni akarom a nyugdíjasok csendes, rohanásmentes életét, amíg a jó Isten engedi.
Ehhez kívánunk további jó erőt, egészséget, sok boldog, örömteli időtöltést az unokákkal a családja körében!
