Az 1956-os forradalom és szabadságharc 62. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés Berettyóújfaluban a református templomban tartott ünnepi istentisztelettel vette kezdetét, melyen Dr. Kovács Krisztián református lelkipásztor igehirdetését hallhattuk. Ezt követően a rendezvény az ’56-os emlékműnél folytatódott. KÉPGALÉRIA
Himnuszunk eléneklésével vette kezdetét az 1956-os emlékműsor, a zenei aláfestésről az Ifjúsági Fúvószenekar gondoskodott, melyet Hegedűs Imre vezényelt.
„...légy mindörökké, olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest; és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, Szabadság fővárosa, Budapest!”
Örkény István gondolataival köszöntötte Kiss Tamás, az ünnepség konferálója az 1956-os forradalom és szabadságharc 62. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi megemlékezés résztvevőit.
Ezt követően Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere mondott ünnepi beszédet, melyet teljes terjedelmében megosztunk Önökkel:
„Tisztelt ünneplő és emlékező Berettyóújfalui Polgárok!
Hölgyeim és Uraim!
Örkény István a boldog békeidők Budapestjén született, békében és boldogságban élő polgári családban. Majd következett a 20. század sűrűje. Az első világégést még gyermekként élte át, a másodikban már Doni munkaszolgálatos, aztán hadifogoly. Hazatérve pedig nem sokáig reménykedhetett abban, hogy ismét békében és boldogságban élhet mindazokkal, akik túlélték a borzalmakat. Szembesülnie kellett azzal, mint oly sok akkori honfitársnak: a magát népinek és demokratának hirdető hatalom egyáltalán nem az, mint akinek mondja magát. Hazánk és dolgozó népünk szolgálata helyett egy messziről jött ideológiában gyökerező, idegen hatalom bábjai voltak csupán. De ahogyan sok száz éven keresztül, a magyar nemzet elkötelezett tagjai akkor sem tűrték ezt sokáig szó és tettek nélkül.
Nehéz lenne megmondani, hogy van-e még egy ilyen ország Európában, aki ennyire kevés alkalommal lépett fegyverben más ország területére, és akit ezzel szemben ennyiszer lerohantak, bekebeleztek vagy megszálltak volna. Nem törekedtünk kiterjedt gyarmatbirodalom létrehozására, hisz a Kárpát-medence adottságai, és az évszázadok során kialakult gazdasági kapcsolatok mindent megadtak, ami a teljes élethez szükséges. Ezért is jöhetett létre az a gazdag élettér, melyben minden nemzetiség és vallási felekezet megtalálhatta a helyét. Amelyben olyan gazdag polgári és népi kultúra született, melyet még a majd fél évszázados szovjet megszállás és belső takarítás sem tudott nyomtalanul eltüntetni. Pedig a megszálló hatalmak mindig megtalálták azokat, akik a pillanatnyi előnyökért, anyagi haszonért feláldozták családjuk becsületét, nemzetük ügyét. Őket azonban a társdalom rendre kivetette magából, és hol forradalommal, hol a demokrácia békésebb eszközével mondta el, hogy mit is gondol róluk.
A forradalmak természete, hogy mindig belül, a köztünk élő, rajtunk tespedő, nyilvánvalóan a többség érdekei ellen működő ideológiával és gyakorlattal szemben tör ki. Ha pedig megjelenik a külső erő, akkor szabadságharcot kell vívnunk. Igazi, őszinte forradalmat nem lehet szervezni. Sem palotákból, sem a parlamentből, sem a média csatornáin keresztül. A forradalom kitör. Új irányt, új minőséget keres, gyökeres változást akar, rendszerszintű reformra törekszik. Ha egy társadalomban, egy kisebb vagy nagyobb közösségben ezek az igények jelen vannak, akkor az mindenki számára érzékelhető, és akkor amellé a többség odaáll. Ugyanez pedig a szabadságküzdelmekre is érvényes. Csak akkor válik sikeressé, megrendítővé egy szabadságharc, ha az annak célpontját jelentő külföldi hatalom valóban az adott ország népe ellenében cselekszik.
Ezért van szüksége minden nemzetnek arra, hogy a maihoz hasonló alkalmakkor megálljon és számot vessen. Miért vált egyik vagy másik nap a kalendáriumban hivatalos nemzeti ünnepé vagy emléknappá. Miért pont ezek a napok jelentik a történelmi emlékezetünk kilométerkövei. És még hány ilyen nap lehetne, amelyek mellett sokszor szó nélkül elmegyünk. Ha Európa és Magyarország mai helyzetét akarjuk megérteni, és egy biztos jövőképet kialakítani, akkor azon az úton kell haladnunk, amelyet ezek a kilométerkövek szegélyeznek. Beszélhetnénk az egykori nyugat-európai államok pozícióharcairól és az ezekkel párhuzamosan megjelenő oszmán terjeszkedésről. Melynek sok dicsőséges pillanata is volt a számunkra, mégis a mohácsi csata lett a magyar hadtörténet legtöbbet emlegetett ütközete. Egy olyan csatavesztés, melynek elsősorban a belső rend hiánya vált okozójává.
Sokkal előremutatóbbak voltak Bocskai és Rákóczi szabadságharcai, még ha hivatalos nemzeti ünnepen nem is emlékezünk meg róluk. És következett 1848, amikor a népek tavasza elérte Magyarországot is. A forradalomból szabadságharc lett, melyet a Habsburgok csak a cári csapatokkal megerősítve tudtak vérbe fojtani. A szabadságharc nem maradt eredmények nélkül, hiszen a reformkorban induló, hosszú érlelődés után következhetett el a kiegyezés, a gazdasági és társadalmi gyarapodás, és végső soron a boldog békeidőknek is nevezett néhány évtized. A rendszerszintű reform tehát egy forradalom és szabadságharc folytán mehetett végbe.
Nyugat-Európa hatalmi és pénzügyi harcai azonban ennek is véget vetettek. Jött a két világégésben testet öltő, talán még ma is tartó lökdösődés, ahol ugyanaz a szűk réteg játszotta a főszerepet, aki a mindenkori haszonélvezője szokott lenni a rend hiányának. A történek végét ismerjük. Magyarország elveszítette területei és polgárai jelentős részét, miközben a velünk elvileg szövetségben megbukó országok nem hogy veszítettek, de például Ausztria még a miénkből is kapott. Magyarország megcsonkított teste fölött pedig 1919-ben a keselyűk is megjelentek. A Károlyi Mihály által hatalomba segített analfabéták és züllött, köztörvényes bűnözők néhány hónap alatt máig eleven sebek sokaságát ütötték az országon. De Magyarország így is megmaradt, és olyan nagy formátumú államférfiak, mint Teleki Pál vagy Klebelsberg Kunó ismét megmutatták, hogy merre van a helyes út.
A 19-esek is letették a maguk kilométerköveit, az pedig egy olyan nyomvonalat jelölt ki, melyen a végül ismét elveszített világháború és barna diktatúra után elindulhattak újra a vörösök szellemi örökösei. Úgy gondolták, hogy a nagy szovjet birodalom támogatásával megdönthetetlen hatalomra tehetnek szert, és büntetlenül árusíthatják ki a megmaradt Magyarországot. Felborítottak egy sok évszázad alatt kialakult egyensúlyt. A németek kitelepítése, a lakosságcserék, a jól prosperáló gazdasági szereplők ellehetetlenítése, a kuláklistázás, a polgárság szétzilálása azonban nem maradhatott szó nélkül. Nem tudták beszántani a másik utat. 1956. október 23-án egyetemisták és munkások, budapestiek és vidékiek Bem, Petőfi és Kossuth nevét a táblájukra festő, a nemzet megmaradását hirdető forradalmárokként vonultak utcára.
Gerő Ernő ekkor a következőket monda rádióbeszédében:
„Népünk ellenségeinek legfőbb törekvése ma az, hogy megkíséreljék megingatni a munkásosztály hatalmát, lazítani a munkás–paraszt szövetséget, aláásni a munkásosztály vezető szerepét országunkban, megrendíteni népünk hitét pártjában, a Magyar Dolgozók Pártjában; megkíséreljék lazítani a szoros baráti kapcsolatokat országunk, a Magyar Népköztársaság és a többi, szocializmust építő ország között, különösen pedig országunk és a szocialista Szovjetunió között. Azt állítják, hogy a Szovjetunióval nem egyenrangú kereskedelmet folytatunk, hogy a Szovjetunióhoz való viszonyunk állítólag nem az egyenlőség viszonya és hogy függetlenségünket állítólag nem az imperialisták ellen, hanem a Szovjetunióval szemben kell megvédeni.”
Diktatúrát kiáltva Gerő egyik mai pártutóda nemrégiben a következőképpen fogalmazott:
„Európa aggódva nézi a magyarországi fejleményeket, ahogy a kormány eltorzítja a demokráciát, korlátozza a szabadságjogokat és az igazságszolgáltatás függetlenségét. Európai barátaink aggódnak az országért, és jelenlétükkel is nyilvánvalóvá teszik, hogy támogatják a demokratikus értékek védelmét célzó törekvéseket”
Mit is mondott Kádár János 1956. november 4-i kiáltványában?
„A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereg parancsnokságához: segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében, és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és a nyugalmat hazánkban.”
Nincs új a nap alatt, Tisztelt Hölgyeim és uraim! Mindig ugyanúgy. Mindig a magyarok érdekeire hivatkozva, mindig külső segítséget kérve. És azt is tudjuk, hogy velünk szemben mindig világbirodalmak álltak. És azt is tudjuk, hogy mi lett mindig ennek a következménye. Az a szűk kör, – aki a népre hivatkozva külső segítséget kért ellenünk –, nos azokon kívül mindenki vesztese és szenvedője lett ennek. Mert az úgynevezett „külső segítség” mögött mindig nagyhatalmi érdek állt. Így volt ez 1849-ben, így volt ez Trianonban és így volt ez 1956-ban is.
Tisztelt Emlékezők!
Magyarország Kárpát-medencében töltött évezrede alatt mindig akkor volt erős, ha az általa is működtetett szövetségi rendszer erős volt. Amikor Magyarország ésszerűtlen hatalmi játszmáknak vetette magát alá, akkor az életünkből eltűnt a rend és a fejlődés. Ma Magyarország egy erős szövetségi rendszer tagja, ami azért jött létre a XX. század közepén, hogy eltüntesse az európai népek közötti egyenlőtlenségeket, és idővel bekapcsoljon minden európai nemzetet. Ennek pedig vannak olyan játékszabályai, melyek mindenkire egyformán vonatkoznak. Napjainkban erős vitákat jelent, hogy ki milyen mértében tartja be a játékszabályokat. Ennek feloldásában segít nekünk a mai formális európai közösség egyik alapítója, Konrad Adenauer egykori német kancellár:
„Mindannyian ugyanazon ég alatt élünk, de nem mindannyiunk horizontja ugyanaz.”
Egy szövetségi rendszer sem jelentheti azt, hogy feladjuk autonómiánkat és nemzeti öntudatunkat. Hiába volt boldog és békés az Osztrák-Magyar Monarchia, mégis nagy vérontás vetett véget neki. Hiába konszolidálódott a Kádár-rezsim, mégis ránk égett a szovjetek ideiglenes itt tartózkodása. Ahogy egy másik nagy német államférfi, Bismarck mondta: „egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán.” E kijelentése ellenére mégis őt tartják az európai integrációs politika egyik megalapozójának. Mi is. A kölcsönös érdekek, a megtartandó értékek, a múlt hibáiból, a saját hibáinkból való okulás mellett a jövő rendjének alakításában ez is egy fontos kilométerkő. Az értékek és érdekek egyensúlyának megtartása az egyetlen út, hogy ne éljünk meg több világégést. Hogy ne engedjünk az életünkbe több bizonytalanságot. Ezért volt a diktatúra érdeke, hogy az 1956-os eseményekre sokáig még csak ne is emlékezhessünk. Mintha egy ország emlékezetéből ki lehetne törölni egy ilyen jelentős eseményt. De ahogy a keresztény ember mondja – jelesül ahogy Karkó Zoltán, a II. világháború utáni deportálások egyik elszenvedője is megfogalmazta: „Megbocsátani lehet, de felejteni nem!” A keresztény erkölcs nem lehet csak üres szóvirág. A nemzeti öntudat nem silányulhat kitűzővé vagy kalapdísszé, és még kevésbé szitokszóvá. Mindig az legyen a legfontosabb cél, hogy az ország az egész nemzet otthona, egy-egy város az ország egy-egy családja lehessen.
Örkény imént hallott, október 23-i fohászának másik szakaszában így emlékezett: „Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy mint a többi, egy város a városok között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamoson és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam, és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak. Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni lehet!”
Tisztelt Ünneplő Polgárok!
Fontos emlékezni, és emlékeztetni a felnövő ifjúságot arra, hogy micsoda hőstettet hajtottak végre az akkori fiatalok azzal, hogy a világ leghatalmasabb hadseregével is képesek voltak szembefordulni. És ha csak napokra is, elhitetni mindnyájunkkal, hogy nincs lehetetlen. Ezért figyelik népünk valamennyi – szuverenitásunk érdekében - megtett lépését ma is árgus szemekkel azok, akiknek fáj, ha mi, magyarok erős nemzetállamok alkotta, egységes Európában hiszünk. Mi a diktatúrák és megszállások után ezt vártuk, ezt várjuk a fejlett Európától.
A mi szabadságunkért sokan az életüket is feláldozták. Igen, itt Berettyóújfaluban is. Ma is vannak közöttünk, most vannak velünk olyan honfitársaink, akik akkor ugyanazt átélték itthon, mint amit Örkény Budapesten. Itt, helyben, a mi mai utunknak ők a legújabb kilométerkövei. Köszönettel tartozunk nekik a helytállásért és a példáért. De a példa nem sokat ér, ha nem követjük. Ők teremtették meg annak lehetőségét, hogy ma a szülőváros kövezetét mi már csak közlekedésre, a járműveket csak utazásra, házainkat csak lakásra, munkára és közösségi együttlétekre használjuk. Ha a helyes úton maradunk, akkor nem nyílnak új lőrések, nem emelkednek új barikádok. Legyünk ebben egymás szövetségesei.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.”
Polgármester úr beszéde után „Az első lövés” című ünnepi műsort láthattuk, Szűcs Réka és Zádori Szilárd színművészek előadásában.
A megemlékezés az ’56-os emlékmű megkoszorúzásával folytatódott, ahol a 1956-os forradalom és szabadságharc berettyóújfalui résztvevői, Berettyóújfalu Város Önkormányzatának, a Hajdú-Bihar Megyei Kormányhivatal Berettyóújfalui Járási Hivatalának vezetői, a Berettyóújfalui Tankerületi Központ, a Berettyóújfalui Szakképzési Centrum, a történelmi egyházak, a rendvédelmi szervek, a pártok, az intézmények, valamit a civil szervezetek képviselői, városunk polgárai helyezték el a megemlékezés koszorúit, virágait.
A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Közreműködött az Ifjúsági Fúvószenekar, Hegedűs Imre vezényletével.
November 4-én, a forradalom és szabadságharc leverésének emléknapján, az áldozatok gyásznapján, délután fél ötkor hajtunk fejet a mártírok emléke előtt, az ’56-os emlékműnél. Onnan fáklyás felvonulás keretében megyünk át a Makk Kámán Moziba, ahol a Mansfeld című magyar film nyilvános vetítésére kerül sor. Mindenkit nagy tisztelettel hívnak és várnak a szervezők.