Az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére megtartott ünnepi rendezvényeken emlékeztünk vissza a Magyarországon 59 éve történt eseményekre 2015. október 23-án Berettyóújfaluban.
Délelőtt 10 órakor, a berettyóújfalui református templomban kezdődő ünnepi istentiszteleten Katonáné Varga Olga, Furta és Zsáka lelkipásztora hirdetett igét, majd 11 órától az ’56-os emlékműnél került sor a megemlékezésre, ahol az Ifjúsági Fúvószenekar kíséretében, Hegedűs Imre vezényletével elénekelt Himnusz után Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere mondott ünnepi beszédet, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közreadunk.
„Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.”
„Tisztelt Berettyóújfalui Ünneplők!
Kedves Vendégeink!
Nemzetünknek azon az ünnepén köszöntöm Önöket, amely a XX. század magyar hőseinek állít emléket. Azok bátorságának, akik hittek a nemzet egységében, egy igazságosabb világban, a szabadság megtörhetetlenségében. Akik hitték és hirdették, hogy a nemzet, az ország csillaga csak akkor emelkedik fel újra, ha leveti a hátáról azokat, akik a magyar népre erőltetnék ideológiai elképzeléseiket, és uralmuk fenntartása érdekében minden aggály nélkül feláldozták polgárok százainak és ezreinek életét, a nemzet jólétét, függetlenségét és biztonságát. Azokra, akik ebben a küzdelmükben magukra maradtak, akiket a nagyra becsült nyugat nem mentett meg a kelet felől érkező offenzívától.
Az 1956-os forradalom és az abból kialakult szabadságharc mára a történelem részévé vált. Az ország lakosságának nagy része, különösen a fiatalabb generációk, már csak a történelemkönyvek lapjain, ismeretterjesztő műsorokban, nosztalgiázó idős emberek visszaemlékezéseiben és ilyen ünnepi beszédekben találkoznak 1956-tal. Ez részben így van rendjén, hiszen 59 évvel ezelőtt történt eseményekről van szó, a forradalom résztvevői és tanúi közül egyre kevesebben vannak már közöttünk.
Ennek ellenére október 23-a több kell, hogy legyen, mint egy fejezet a történelemkönyvben, vagy egy piros betűs ünnep a naptárban. Az 1956-os forradalom történelmünk azon ritka pillanatai közé tartozott, amikor szinte az egész ország egy emberként lépett fel egy közös ügy érdekében. A közös ügy a sztálini típusú diktatúra elsöprése és a szovjet megszálló csapatok kivonása volt.
1956 októberének utolsó napjaiban e két célért küzdött mindenki – ki szóval, ki fegyverrel. Mégis, a forradalom kirobbantóinak és résztvevőinek egészen különböző elképzelései voltak a jövőre nézve. Mást akart Nagy Imre – a később kivégzett miniszterelnök – mást vártak a gyárakban megalakult munkástanácsok tagjai, más céljai voltak a fiatal íróknak és újságíróknak, és megint csak más célok vezérelték a barikádokon harcoló munkásokat, értelmiségieket, diákokat. És mást akart a vidék Magyarországának jogfosztott parasztsága, vagy éppen az országhatárok túloldalán élő, többszörösen kirekesztett magyar közösség. Minden vidéknek, országrésznek, településnek és közösségnek, sőt minden családnak megvan a maga történelme, így a maga ’56-ja is.
A vidék parasztsága természetesen nem a háború előtti kor nagybirtokrendszerét akarta visszaállítani, de nem is az erőszakkal létrehozott téeszekben akart dolgozni, hanem saját földjén kívánt gazdálkodni. A gyári munkások sem a régi tulajdonosoknak szánták a gyárakat, hanem saját kezükbe akarták venni a termelés közvetlen irányítását. Az írók, újságírók, művészek csupán szabadon szerettek volna élni és alkotni.
Két dologban azonban mindenki egyetértett: véget kell vetni az idegen ideológián nyugvó, a nemzeti sajátosságokat és eredményeket semmibe vevő diktatúrának és az idegen megszállásnak. Ezért vállalt miniszterelnökséget Nagy Imre és miniszteri tárcát sok kiváló ember, ezért fogtak fegyvert a „pesti srácok” a Corvin-közben, a Széna téren, valamint Budapest és az ország számos más pontján.
12 dicsőséges nap adatott akkor nekik. Viszont örökre meghatározták saját közösségük és az ország életén túl a világ folyamatait, történéseit is. Igazolták, bizonyították, hogy egy ekkora ország is képes kiállni saját érdekeiért, sőt ha kell, megállítani veszedelmet hozó eszméket és hordákat, melyek az európai és keresztény értékeket, kultúrákat is megkérdőjelezik. 1956 nem az első történelmi dátum, ami mögött ez a tartalom húzódik meg. Magyarország Kárpát-medencei életében nincs olyan évszázad, amikor valamilyen formában erre ne került volna sor. Megfogtuk a tatár hordákat, nem tudott tovább terjeszkedni az Oszmán Birodalom. Az oroszok sokszor akartak rajtunk keresztül a Habsburgok vagy éppen még távolabbi, nyugati udvarok ellen törni, akik aztán pedig – hálából – éppen velük szövetkezve szállták meg hazánkat. Az elnyomók ellen vívott szabadságküzdelmeink sorra elbuktak. Mégsem vagyunk vesztes nép és leigázott nemzet. Többszöröse a vállalt küzdelem és véráldozat annak, amit egyes nyugati népek egyáltalán el tudnak képzelni. Bocskai, Kossuth és Nagy Imre nyomán pedig eljutottunk 1989-ig és haladunk tovább, napról napra. Bár időről időre voltak és vannak, akik megpróbálják megtörni hitünket, eltorzítani nemzettudatunkat, meghamisítani történelmünket, jelentéktelenné tenni eredményeinket.
A száz évvel ezelőtt történt események nyomán éppen a vörös diktatúra és annak előkészítői hirdették nagy hangon, hogy évszázadok után vége a bécsi udvar uralmának. Aztán 1951-ben éppen a kommunista hatalom törölte el egy minisztertanácsi rendelettel március 15-ét a hivatalos ünnepnapok sorából, háttérbe tolva ezzel jelentőségét és mondanivalóját, mindenekelőtt a szabadság érzésének átélését. Így nyilvánvaló, hogy Kossuth, Bem és Petőfi nevét a magasba emelve vonultak ’56 forradalmárjai, és negyed századdal ezelőtt, jelenkori demokráciánk hajnalán a kommunizmust végleg hazaküldő rendszerváltók is.
Az 1980-as években a rendszerrel szemben elégedetlen ellenzéki csoportok még csak pár száz fős összejöveteleken ápolták „48 szellemét”, és éltették valós történelmünket. A rendszerváltás hajnalán, 1988. március 15-én a fővárosban már 10-15 ezres ünneplő tömeg gyűlt össze, és bár az államhatalom tett a rendezvény akadályozása céljából megelőző intézkedéseket, maga a megemlékezés – beszédekkel és az esti fáklyás felvonulással együtt – békés mederben zajlott le. Ezzel pedig megnyílt az út, hogy valamennyi szabadságharcunk méltó helyre kerülhessen a naptárban. Október 23-án kikiáltották a magyar köztársaságot, és attól a naptól kezdve ez is hivatalos ünnep lett, immáron kettős ünnep. És ekkor már újra büszke volt ránk a nyugat. Közlemények százai, nagy, hangzatos politikai nyilatkozatok sokasága árasztotta el a világsajtót. Lám, ismét győzött a demokrácia, és a szavak után el is indultak az úgynevezett békeszolgálatok, magukat szabadelvűnek mondott társaságok a világ számos pontjáról, hogy minden, addig magára hagyott magyart és kelet-európait megtanítsanak demokratának, világpolgárnak lenni. Jöttek tanítani a szabadságot.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bibó István államminiszter, a Nagy Imre-kormány utolsó helyén maradt tagja november 4-i kiáltványának soraival kezdtem. Bibó egyetlen mondatban összefoglalta évezredes történelmünket, és már látta, hogy szűk kéthétnyi bizakodás után ismét azok hagynak cserben, akik azelőtt biztattak, és akik számára ismét nagy szolgálatot tehettünk volna. De 1848-ban, 1956-ban és a rendszerváltáskor is hittünk abban, hogy mi, magyarok meg tudunk állni a magunk lábán, és képesek vagyunk egy polgári demokráciát felépíteni. És akárhányszor eltűrtük és hagytuk az igaztalan pofonokat, mindannyiszor felálltunk és baráti kezet nyújtottunk. Mert erre köteleznek hagyományaink és elődeink cselekedetei.
Az elnyomók gyakran hitték azt, hogy bármit meg lehet tenni az emberekkel, bármit meg lehet tenni egy nemzettel. A kommunisták azt hitték, hogy egy nemzet múltját végképp el lehet törölni. Azt hitték, hogy egy nemzet – kényszer hatására – feladja szabadságát, önrendelkezését, kultúráját, határait, történelmét és hitét. Azt hitték, hogy egy homályos ideológia pótolhat szabadságot, közösséget és hagyományt. De a magyar nemzet ezer év alatt megtanulta, hogy a szabadságért, a hazáért harcolni kell a csatamezőn és a barikádokon, és tenni kell a békés hétköznapokban is. Mi magyarok ezt megtanultuk és emiatt lehetünk itt még ma is, Európa szívében, az ezeréves Magyar Államban. Ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy még itt lehet a keresztény gyökerekkel rendelkező Európa is.Az az Európa, amely ugyan e gyökereket feladni látszik, amely minket mindenáron demokráciára akar nevelni, akinek a szócsöveiként magukat demokratikus oldalnak nevezők ugyanarra törekszenek, mint a november 4-én új demokratikus kormányt alakító moszkoviták. Mi viszont nem tehetünk mást, mint az elmúlt másfél évezredben. Megvédjük kultúránkat, határainkat, polgárainkat. Nemzetünk múltját és gyermekink jövőjét. Ehhez pedig szintén 1956 ad nekünk példát. Mi magyarok 56 óta tudjuk, hogy nemcsak az idegen megszállók és a gyilkosok okozhatják egy nemzet vesztét, hanem a tehetetlenek és az alkalmatlanok is, akik saját gyengeségük miatt képesek voltak eladni a saját nemzetük szabadságát.
Ahhoz pedig, hogy együtt erősek és kitartóak legyünk, egyenként is annak kell lennünk. Ehhez pedig itt vannak a mi hőseink, a mi saját példáink.
„Arra az őszre gondolok. A bizakodó, reménnyel teli 12 napra. Nagy idők. Történelem. Csak azt mondtátok, vigye mindenki felesleges áruját piacra, hogy legyen élelem. A bank adjon pénzt a békére, s legyen rend, fegyelem és biztonság. A Járási Forradalmi Bizottmány – Dr. Dubay Miklós, Nagy István, Tóth Pál András, Nagy Mihály, Dr. Ormai Géza, K. Nagy Sándor és Gaál János – így rendelkezett, mert Újfalu népétől erre kapott felhatalmazást.”
Egy közös kortárs, egy tevőleges, aztán mindig emlékező és mindannyiunkat emlékeztető polgártársunk, Szívós István emlékezett így azokra a napokra. Mi pedig csak azt tehetjük, hogy neveiket nem felejtjük, és nem engedjük elfelejteni gyermekeinknek sem. És folytathatnánk a sort Szántó Bélával, Csóra Józseffel. Azokkal az ismert és névtelen bihariakkal, akik itt, ezen vidékén a hazának ugyanazt akarták. És mindazok – mint az említett Gaál János, vagy Balogh József, Buczi Ferenc és Széll László –, akikre már csak emlékezhetünk, akik nyughelyét ilyenkor fel is keressük és előttük fejet hajtunk. És fejet hajtunk, fejet is kell hajtanunk azok előtt, akik ma is itt vannak. Akik itt maradtak „kalandvágyból”. Akik vállalták az elmúlt évtizedekben a mellőzést, a megaláztatást. Akik tudták azt, hogy nem lesz hálás a rendszer a tetteikért. Akiktől mindent elvettek, sőt még többet. Elvették a jövőjüket. Akiknek gyermekeit talán fel sem vették egyetemre. Tudjuk, sokan sokra vitték „Nyugaton”. Büszkék is vagyunk rájuk – is. De az itthon maradottakra is!
Az elmúlt évben úgy fogalmaztunk, hogy a mi jelenünk is egyszer múlttá válik, így sohasem tudhatjuk, hogy melyik pillanatban leszünk valamilyen sorsfordító pillanat szereplő. Hogy tetteinken múlik: közös és egyéni jelenünk múlttá nemesedik, vagy éppen a múlt homályába vész. Amit pedig külön hangsúlyoztunk: ahhoz, hogy gyermekeink, unokáink számára mindannyian a hétköznapok hőseivé válhassunk, soha ne kelljen fegyvert fognunk. A világ nemzeteinek a második világégést követő összefogása sokáig garantálta is ezt.
Tisztelt Ünneplők!
Számos gondolkodó fejtegette már a háború és a béke körülményeit. Én továbbra is abban hiszek, hogy ki-ki a maga otthonában, munkahelyén tegye azt, ami neki rendeltetett. Wass Albert szavaival élve:
„Az Úristen tudja, mit csinál, kit hova tesz. Ha mindenki ott maradna, ahova való, az emberek nem esnének minduntalan egymás útjába, s békesség lenne mindenütt.”
Ettől függetlenül mégis előfordul, hogy a kényszer, az üldöztetés elszólít, vagy eltaszít a szülőföldről. De nem mindegy, hogy ezt a kivetettséget hogyan viseljük, és a minket befogadók felé hogyan fordulunk. Sokan kényszerültek ’56-ban is elhagyni az országot. Akik Ausztrián át jutottak külföldre. Ahol befogadták őket, ahol együttműködtek az őket befogadókkal, és ahol a következő években és évtizedekben értéket teremtettek, és saját létfenntartásukhoz tevőlegesen hozzájárultak. Vannak, akik ma itthon méltatlan módon veszik őket a szájukra, és egyként kezelik az Európa egységét és békéjét megtörni szándékozó betolakodókkal. Nekik csak azt kívánhatjuk, hogy soha ne kényszerüljenek hasonló helyzetbe. Az pedig hogy így legyen, rajtuk is múlik. Azon, hogy itthon hogyan tudnak kiállni az övéikért. Családjukért, szülővárosukért, országukért, nemzetükért. Karinthy azt mondja, hogy nincs szebb látvány, mint amikor más-más felfogású pacifisták egymással verekszenek. Mi ma, az emlékezés és az ünnep napján, és minden előttünk álló napon bízzunk inkább egy olyan időszak eljövetelében – és a magunk módján tegyünk is érte. Például azzal, hogy – vallástól, világnézettől, pártállástól függetlenül – együtt tudunk ünnepelni. Amikor Fekete István sorai világszerte igazak lesznek:
„A katona nem azért van, hogy szúrjon, hanem hogy senki ne szúrhasson!”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!”
Az ünnepi beszéd után Marczin Viktória, Cseke Sándor, Markovics Sándor, Pető István – „Hidegen fújnak a szelek” című – színvonalas ünnepi műsorukkal idézték fel az 1956-os eseményeket, tisztelegve a forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtt.
A Szózat eléneklését követően, a megemlékezés zárásaként az ’56-os emlékmű megkoszorúzása következett, ahol az önkormányzat, a járási hivatal, a KLIK, a rendvédelmi szervek, a történelmi egyházak, az egyesületek és a város intézményeinek képviselői helyezték el koszorúikat.
Az ünnepi műsor és a koszorúzás alatt a berettyóújfalui Arkadas Baranta SE tagjai álltak díszőrséget az ’56-os emlékműnél. A rendezvényen közreműködött Kiss Tamás.