Az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére megtartott ünnepi rendezvényeken emlékeztünk vissza a Magyarországon 58 éve történt eseményekre 2014. október 23-án Berettyóújfaluban.
Délelőtt 9.30 órakor, a berettyószentmártoni református templomban kezdődő ünnepi istentiszteleten Kovács Krisztián lelkipásztor hirdetett igét, majd 11 órától a Járási Hivatal gyönyörűen felújított Fráter László termében került sor a megemlékezésre, ahol az Ifjúsági Fúvószenekar kíséretében elénekelt Himnusz után Muraközi István, Berettyóújfalu város polgármestere mondott ünnepi beszédet, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közreadunk.
„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.”
Tisztelt Egybegyűltek!
Kedves Berettyóújfalui Polgártársaim!
Ady Endre idézett verse, A tűz csiholója 1912-ben keletkezett. Abban az évben, amikor még sem első, sem második világháború, sem tanácsköztársaság, sem Rákosi-rendszer, sem pedig 1956 nem szerepelt a magyar nemzet kollektív emlékezetében. Annak a XX. századnak az elején írta, amelyre visszatekintve emlékeznünk kell sok ezer áldozatra. Hős katonákra, forradalmárokra, családapákra és fiaikra. Polgári áldozatokra. Gyermekekre, idősekre, asszonyokra. Olyanokra, akiket vallási vagy világnézeti meggyőződésük miatt küldtek a halálba. Illik a mai nap elé is, bár 1912-ben ez még nem volt a megélt történelem része. Ady gondolatai általános érvénnyel bírnak ma is.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóját minden évben megünnepli Magyarország, vele együtt pedig a világ szabadságszerető népei.
Ennek a forradalomnak köszönhetjük, hogy Magyarországra jó szemmel tekintenek mindenütt. Október 23-án biztosak lehetünk benne, hogy számos országban bekerülnek a tudósítások hírei közé '56 képei. A budapesti harcok, a szovjet tankokkal küzdő szabadságharcosok hősiessége, amelyet a forradalomról szóló megmaradt tudósítások, filmek, fotók megőriztek, máig tartó megbecsülést szerzett nekünk.
Minden év október 23-án, a világon minden nép átélheti saját akkori lelkesedését és ünnepelheti akkori nagylelkűségét és áldozatkészségét, hiszen a Föld számos országában a menekülő magyarok tízezrei találhattak akkor új hazát. Ma tudjuk, hogy a kommunista világrendszer ezt a megrázkódtatást már sosem tudta kiheverni. A magyar forradalom hatására a nyugati országok politikusai, gondolkodói is leszámoltak a Szovjetunióhoz és a kommunizmushoz fűződő illúzióikkal. Ennél sokkal többet mi magyarok ekkor igazán nem tehettünk. A szabad világ akkor némán maradt, sok esetben hátat fordító része azóta is adósa a magyar hősöknek.
Kedves Ünneplők!
Természetesen akik akkor bátrak voltak, és mertek, nem a külföld, de még nem is az utókor elismeréséért tettek bármit is. Azért váltak hősökké, hogy az ország sorsa jobbra forduljon, hogy egy szabad, élhető, egységes országot, egy összetartó nemzetet hagyhassanak hátra az utókornak. A szabadság iránt egyformán elkötelezett emberek, de valljuk be, koránt sem egységes, homogén, egyformán gondolkodó közösség.
Voltak köztük Istenfélők és liberálisok, örök lázadók és konzervatívok, sőt megrögzött királypártiak és elvhű kommunisták is. Magyarország kapcsán sokszor elmondjuk, hogy az elmúlt évezred sokszínűsége, a Kárpát-medencei népek sokfélesége tette gazdaggá és elismertté. 2014-ben a sokféleség fokozottan felszínre került.
Az 1989-es rendszerváltás óta az első esztendő, amikor az állampolgárok háromszor is a szavazóurnákhoz járulhattak, hogy letegyék a voksukat egy-egy politikai vagy társadalmi szervezet, egy-egy egyéni jelölt mellett. Mindenki melléállhatott egy eszmének, célnak, és bizalmát fejezhette ki valami, illetve valakik iránt. És amikor sokan állnak egy cél mellé, akkor a sokaság győzni tud. Csak az van kudarcra ítélve, ami valami ellen születik. Tudták ezt a forradalomtól rettegők, ezért is próbálták ellenforradalomként beállítani e nemes szabadságküzdelmet.
Örökké tartó, soha nyugvópontra nem jutó vita, hogy mi mozgatja a történelmet. Akárhány magyarázat és elmélet, végső soron ugyanoda jutunk: ember. Hitével és csalódásaival, törekvéseivel és önfeladásával, elbizakodottságával és félelmeivel, örömével és szenvedésével. Az ember, akin a szocialista hatalom átnézett, akit megvetett, akinek arcába hazudott, akit jelentéktelen porszemként söpört félre. Az ember, akivel kénye-kedve szerint bánt: osztályidegennek kiáltotta ki, vagonba terelte, kitelepítette, javaiból kiforgatta, ha neki úgy tetszett.
Éppen egy évvel ezelőtt, amikor még nem tudtuk, hogy az idei esztendő hogyan zárul, ugyanezt hangoztattuk:
1956 egyik legfontosabb győzelme, az önmagunk feletti, a közénk ékelődő széthúzás elleni győzelem megismétlődhet és rendre meg is ismétlődik. Akár természeti vagy ipari katasztrófa sújt minket, akár a közösség egy-egy tagja kerül bajba, mindig van, ami erőt ad. Az összetartozás érzése, az egység, az előzékenység, a türelem, a bizalom, a szeretet.
A széthúzás, a félelem, a határtalan nyereségvágy, a gonosz irigység, a nemtörődöm felelőtlenség legyőzéséhez így juthatunk el újra.
Mit tehetünk itt, helyben, hogy részesei legyünk ennek a győzelemnek?
Sokan cselekedtek és tették a jót, bizonyítva, hogy több bennünk a jó, mint a rossz.
Ez erőt ad nekünk, itt Biharban, Berettyóújfaluban ahhoz, hogy fontosabb legyen a jó szó, mint a halaszthatatlan ügyek. Fontosabbak legyenek intézményeink, az ott folyó munka légköre, mint kicsinyes, egyéni bosszúk és a széthúzás. Fontosabb legyen a helyi közösség érdeke, mint saját magunk ügyei. Fontosabb legyen az összefogás, mint az irigység és az indulat.
Az összefogás pedig ne süllyedjen jelszavak, üres frázisok szintjére, mikor e szó mögött nem látszik, hogy valójában ki kivel tart. Sokkal inkább jelentse azt, mint amit az '56-ban eszmélők esetében, tartozzanak bármely világnézeti táborhoz is.
És ahogy a forradalom 1956-ban egy csapásra megsemmisítette a Rákosi-rendszer legitimitását, úgy a forradalom nevének és becsületének visszaállítása 1989-ben a Kádár-rendszer legitimitását szüntette meg. Ám az új, demokratikus rendszert nem forradalom hozta létre, hanem a békés átmenetről folytatott tárgyalások az ellenzéki szervezetek és a forradalmat 1956-ban leverő MSZMP között. Élénken emlékszem, hogy a szabad választásokat és az új alkotmányt előkészítő Kerekasztal-tárgyalásokon az ötvenhatos forradalom főleg abban az összefüggésben szerepelt, hogy nem folyhat még egyszer vér Magyarországon. És valóban, 1989 forradalmi változása úgy zajlott le, hogy semmiféle erőszak nem történt. Természetesen találhatunk párhuzamokat 1956 és 1989 eseménytörténetében. Ilyen a szovjet csapatok kivonásának követelése - 1989-ben rögtön Nagy Imre temetésén. Párhuzamba állítható mindkét esetben a változást megelőző társadalmi erjedés, s benne a reformkommunista értelmiség jelentős szerepe a változások előkészítésében.
Mi azonban a lényegi kapcsolat 1956 és 1989 között?
Tény, hogy az 56-os forradalom fő követelései 1989/90-ben megvalósultak.
Magyarország független, szabad, demokratikus jogállam. De vajon vezetett-e ide út a forradalomtól? Nem. Legfeljebb a föld alatt. Mert voltak, akik titokban megemlékeztek a forradalomról. És tisztelet illeti azokat is, akik a nyolcvanas években visszahozták '56 emlékét a politikai köztudatba, és a rendszerváltáshoz vezető folyamat fontos részévé tették.
Mai politikai kultúránk is ebből a folyamatból táplálkozik, és a folyamatos egyeztetések, egymás véleményének meghallgatása elvisz közös ügyeink konszenzusos megoldásáig minket. Ahol ez megvalósul, ott nincs szükség fegyverekre, de még hangos szavakra sem. Ezért nem volt hiábavaló az 56-os hősök áldozatvállalása, és bár akkor, novemberben vérbe fojtották, a hit ereje, és a legkisebb közösségekben is fellelhető hétköznapi hősök példája győzedelmeskedett. A szabadságharcosok életét kiolthatták, de a nemzet hitét és erejét soha nem tudták kioltani.
Találtam két kis történetet, melyek akár teljesen igazak, akár csak legendák, jól kifejezik azon nemzettársaink lelkiségét, akik élete nyomán ma együtt emlékezhetünk, sőt ünnepelhetünk.
Akik tettei révén 1956. október 23-a a szó legigazibb értelmében vett forradalom lehet. A tettek forradalma, a gondolatok forradalma, a terror és az elnyomás elleni hősi küzdelem napja:
58 éve az egyik faluban egy bajszos magyar üvegedényekbe kezdte áttöltögetni a már forrásban lévő mustot. Az így felszabadított hordót pedig kikénezte, forró vízzel öblögette, és amikor úgy látta, ennél tisztább már nem is lehet, beillesztette a dongába fúrt lyukba a tölcsért, majd megvágta fölötte a karját. És jöttek sorra a derék magyarok, és adták a vérüket, amíg meg nem telt a hordó. Akkor aztán szekérre rakták a százliterest, és vitték Pestre, mert hallották a rádióban a felhívást: aki tud, adjon vért, mert nagy szüksége van rá a sebesülteknek.
Hogy melyik faluban esett meg mindez? Bármelyikben. Lehet, hogy egyikben sem, ám ezúttal lényegtelen a tényszerűség. Maga a történet a lényeges, az, hogy egyáltalán létezik ilyen történet, melyben nem az akkori falusi ember tudatlanságát, tájékozatlanságát, hanem az odaadás nagyságát, a krisztusi parancs teljesítését kell keresni.
És ide tartozik még az is, amit egy Nyugatra menekült férfi mondott: igen, ő bizony gondolkodás nélkül odavágta a Molotov-koktélokat a szovjet tankokhoz, de azóta is minden este imádkozik az ott pusztult tatárképű orosz kiskatonák lelki üdvéért.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
A saját történelmünk egész életünkön át elkísér minket. Az utókor feladata, hogy megőrizze és ápolja múltunk nagyjainak emlékét, és saját jelenkorának részeseit méltóvá tegye a kapott örökségre. Megemlékezzen a nagy történelmi személyiségekről, Nagy Imréről, Kéthly Annáról, megemlékezzen a legendás parancsnokokról Iván Kovács Lászlóról, Pongrátz Gergelyről. De az utókor, vagyis a mi dolgunk az is, hogy megemlékezzünk azokról az emberekről, akik nem kapnak helyet a történelem tankönyvekben, de részt vettek az 1956-os eseményekben, felvállalva ezzel minden következményt: félelmet, emigrációt, börtönbüntetést, halálos ítéletet. Ha manapság eszünkbe jut, hogy az együttgondolkodás, problémáink korrekt megvitatása helyett az egyoldalú támadást választjuk, jusson eszünkbe Gál János, vagy gondoljunk a ma is köztünk élő és ma is velünk együtt ünneplő hősök áldozatvállalása.
Gondoljunk arra, hogy a mi jelenünk is egyszer múlttá válik, így sohasem tudhatjuk, hogy melyik pillanatban leszünk valamilyen sorsfordító pillanat szereplőivé. Csak rajtunk áll, hogy közös és egyéni jelenünk múlttá nemesedik, vagy éppen a múlt homályába vész. Wass Albert szavait idézve:
„Csak a vér s a nyelv tudja összetartani az embereket s a közös múlt emléke. Ha ez megszűnik, fölbomlik a világ.”
Ahhoz pedig, hogy gyermekeink, unokáink számára mindannyian a hétköznapok hőseivé válhassunk, soha ne kelljen fegyvert fognunk. Vegyük követendő példának inkább József Attila törekvését:
Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Az ünnepi beszéd után az Arany János Gimnázium diákjai színvonalas és tartalomban gazdag előadásukkal idézték fel az 1956-os eseményeket, tisztelegve a forradalom és szabadságharc hőseinek emléke előtt.
A Szózat eléneklését követően, a megemlékezés zárásaként az ’56-os emlékmű megkoszorúzása következett, ahol az önkormányzat, a járási hivatal, a KLIK, a rendvédelmi szervek, a történelmi egyházak, az egyesületek és a város intézményeinek képviselői helyezték el koszorúikat.
