A Gróf Tisza István Kórházban 2014. május 22-én ünnepi megemlékezést tartottak Dr. Szabó Ödönnek, az Intenzív Osztály megalapítójának 75. születésnapja alkalmából. Ezt követően szakmai ülésre került sor, A sepsis címmel.
A megemlékezés során a volt kollégák a Technológiai Tömb első emeletén lévő emléktáblánál koszorút helyeztek el és Dr. Muraközi Zoltán főigazgató a főorvos úr életéről, személyes ismeretségükről, az együtt eltöltött évekről mesélt.
Főigazgató úr beszéde az alábbiakban teljes terjedelmében olvasható:
Gyógyszerész szülők gyermekeként 1939-ben született Nagyzerinden. A régi református családban tisztelték a hagyományokat. 1953-ban konfirmált testvéreivel, és más záhonyi gyermekekkel. Az iskola igazgatója ezért kiállította szégyenszemre az útfélre őket, és nem mehettek iskolába, és mégis fenyegette a kis csoportot: kitiltatja őket az ország összes középiskolájából, de erre nem került sor, mert a vasutasok sztrájkba léptek. Az igazgató, mikor azzal riogatta a konfirmáltakat, hogy csak gyepmester lehet belőlük, Szabó Ödön azt válaszolta rá, hogy „ott is megállom a helyem.”
Kezdő orvosként 1963. október elsején került a berettyóújfalui kórház sebészeti osztályára, ez az intézmény volt az első és harmincnyolc esztendőn keresztül egyetlen munkahelye. Hűséges maradt a kórházhoz, választott hivatásához, betegeihez, a nehéz sorsú bihari emberekhez. Sebész szakvizsgája után, elismert adjunktusként, akkori főorvosa, dr. Rácz István biztatására kezdett hozzá az aneszteziológiai-intenzív szakismeretek ellátásához. 1972-ben szerezte meg a szakképesítést, majd 1975-től a sebészeti osztályon megszervezett aneszteziológiai és intenzív betegellátó részleg főorvosa lett.
Az intenzív betegellátást, mint struktúrába beépülő új szakterületet, ő hívta életre. Nem volt könnyű dolga, mert a nulla pontról kellett mindent kezdeni. Rendíthetetlen kitartásával példát mutatott, mert a súlyos betegek iránti felelősséggel, szívós munkával biztosította a tárgyi és személyi feltételeket mind a műtéti anesztézia, mind az intenzív ellátás számára. Nagyszerű szakembergárdát nevelt: orvosokat, intenzív szakápolókat, aneszteziológus asszisztenseket még más kórházak számára is.
A dr. Szabó Ödön főorvos által irányított osztály munkájával, eredményeivel méltán vívott ki elismerést szakmai körökben és az itt lakó emberek előtt. 1987-től vált önállóvá a Központi Aneszteziológiai és Intenzív Betegellátó Osztály, amelynek első vezető főorvosa lett. Az 1990-nes évek elején bekövetkezett kórházbővítése során régi álma teljesült, egy új korszerű osztályt kapott, melynek tervezésében és kivitelezésében végig részt vett. Kevesen tudják róla, hogy az aneszteziológiai-intenzív szakma országosan is elismert úttörői között tartják számon.
Nagy tudással és rendkívüli munkabírással rendelkezett. Közismert volt az orvostechnika iránti érdeklődése és képzettsége.
Áldozatos munkáját a város önkormányzata 1996-ban Berettyóújfalu Városért kitüntetéssel ismerte el. Szolgálta a közösséget azzal is, hogy két évig volt a helyi református gyülekezet presbitere.
Hirtelen kezdődött súlyos betegsége, amelynek végső kimenetelével kezdettől fogva tisztában volt. Betegségéről, önmagáról azonban csak nagyon ritkán, és keveset beszélt.Tapintatos, szolgálatkész jelleméből fakadt az, hogy sohasem panaszkodott, hanem mindig az osztálya és betegei sorsát helyezte előtérbe, a magáéval keveset törődött.
2001. november 23-án estére szerettei, orvosai és ápolói körében csendesen elszenderedett, mint aki aludni tért. Csendesen, ahogy élt…
Az előzőekben hallhattunk egy kerek, tiszteletre méltó életpályát a hajdú-bihari almanach 2002. évi kiadásának 2. kötetében megjelentek felhasználásával. Mit lehet ehhez hozzátenni? Szinte semmit, ami fontos, ami ezt a képet teljesebbé tehetné. Vagy nagyon is sok mindent, ami személyes, ami emberi, ami árnyalhatja a bennünk élő Szabó Ödön emléket.
A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a tisztességes, vallásos embernek nem sok becsülete volt. Vezető beosztást nem érhetett el, nem lehetett főorvos. Azonban Dr. Szabó Ödön kivétel volt. Minden bizonnyal jelleme, hatalmas tárgyi tudása és mély műveltsége tette megkerülhetetlenné az akkori döntéshozók előtt.
Jürgen Thorwald híres könyvében a XIX. századot a sebészek évszázadának jellemezte. Milyen jellemző, hogy ez a sebészeti diadalmenet egy nem sebészeti aprósággal kezdődött: 1846-ban a narkózis felfedezésével s a fájdalommentes operáció lehetőségével! Ez a diszkrét fátyol már az első pillanattól ott borult szakmánkra és művelőire. És mégis, számos sebész akadt, aki átlépett a lyra túloldalára, és anesztes lett, mint Szabó Ödön is.
Sztársebészből intenzíves, anesztes. Ma ezt hallva, a fiatalabb generációban egy emelkedő pálya, egy elismert, jól megfizetett szakember képe derenghet fel. Helyesen is. Amerikában, vagy Németországban. De nem így volt az 1970-es években, Magyarországon. Ez a szakma, és művelői, megtűrt, de szükséges részei voltak a műtőnek, mint pl. a focipályának a kapufa, meg a szögletzászló… Az Intenzív részlegen, később még az AITO-n is, szokásjog alapján megjelentek a sebészek „vizitelni”. Akkoriban, fiatal orvosként nehezen tudtam elviselni, hogy ez történik. Főorvos Úr mindig nyugtatgatott: ne foglalkozz velük, még nem értik a változásokat.
Az önálló osztállyá alakulással ezek a vizitek egyre ritkábbak lettek, majd megszűntek. De az alárendelt szerep, a szükségesség, de megtűrtség továbbra is fennállt. És ezt nem oldotta Szabó Ödön jelleme: nem igényelte a rivaldát, az elismerést, így ebből nem is jutott neki sok. Mármint a hivatalosból. Mert a nem hivatalos környezete, családja, betegei és nem utolsó sorban munkatársai rajongó szeretettel és tisztelettel vették körbe. Ez elég volt neki.
Mi sem jellemzőbb erre, mint az a keserédes emlék, mely az 1988-as nagykanizsai kongresszuson rögzült bennem. Megjelentünk páran Berettyóújfaluból, és senki nem ismert minket. Szabó Ödönt sem, bár Ő szinte mindenkit köszöntött, nekem mutatta a szakma nagyjait. De Ő, aki inkább „csak” dolgozott, és nem adminisztrálta magát, ismeretlenként suhanhatott a teremben. Emlékszem, ez engem akkor annyira szíven ütött, és igazságtalannak tartottam, hiszen kit kellene ott elismerni, ha nem az én főorvosomat??
Az orvostechnikai készsége és érdeklődése számomra egészen profán módon nyilvánult meg. Az idősebb munkatársaimnak elég csak, ha arra a kosárra utalok, mely tele volt apró, zöld színű műanyag darabokkal, a három BYRD lélegeztető gép alkatrészeivel. Ezek szét- és összeszerelése (mint a seregben a fegyveredé), mindenkinek készség szinten kellett rögzülnie. De bármikor, ha elakadtunk, Főorvos Úr azonnal és ösztönösen oldotta meg a feladatot.
És mesélt! Bármikor, bármilyen témát feldobva be tudott kapcsolódni, szakmai, irodalmi idézetekkel, történelmi tényekkel színesítve mondandóját késztetett mindenkit a csendes hallgatásra. Nem tudhatjuk, mi az, amit a mai tudásunkból az iskolában, életutunk során szedtünk össze, vagy Tőle tanultuk, mert részünkké vált!
Medikusként Pete Lacival a belgyógyászaton unatkoztunk, és jobb híján az kértük Major Főorvos Úrtól, hogy engedjen fel az Intenzívre. Ő ezt boldogan támogatta, hangsúlyozta, hogy „na, ott lesz miről tanulnotok!” Felérkeztünk a IV. emeleti hátsó lépcsőfordulóba, ahol az intenzív részleg nővérpihenője, irodája, eszköz és alkatrészraktára, nappali tartózkodója és referáló helyisége volt berendezve, elhelyezkedtünk, megittuk a kínált kávét, rágyújtottunk, feltettünk egy még számunkra is blődnek hangzó kérdést (valamit csak kellett mondanunk!) és onnantól kezdve csak hallgattunk. Fogalmunk sem volt, nem is lehetett akkoriban, hogy egy könnyű kérdésre (hogy számoljuk ki a bázishiányt? meg ilyesmik) órákig tartó, de pillanatokig sem unalmas, tartalmas, de nem fárasztó, történelmi és irodalmi kontextusokba helyezett válasz is adható, a megszokott egyenlet szolgai felmondása helyett. És arról sem, hogy másnap, hasonló blődlire, ugyanilyen lelkesedéssel, ugyanilyen fantasztikus előadást hallhatunk. (Természetesen rengeteg kávé és irdatlan mennyiségű cigaretta mellett). Később hasonló módon zajlottak a reggeli referátumok is. Ma is él bennem a kép, hogy Főorvos Úr köhögve nyomja el a Symphoniáját, a másik kezével pedig már veszi elő a gyűrött cigarettásdobozból a következő szálat. Mivel otthon nem gyújtott rá, reggelente láncban kellett a nikotinraktárait feltöltenie! És érdekes módon, mikor egyik pillanatról a másikra letette a cigarettát, senkinek nem tűnt fel, hogy harmadik referálón sem gyújtott rá! Csak amikor kissé sértődötten megkérdezte, hogy „senkinek nem tűnt fel, hogy harmadik napja nem dohányzik?” döbbent meg mindenki!
Emlékeztek, hogy a csőrös kiöntőből itta a keserű, hideg döglött kávét, ha nagyon sietett?
Aki akkoriban itt dolgozott, bizonyára emlékszik, hogy a hotel épület tervezésébe mekkora lelkesedéssel vetette bele magát. Mindenkinek jutott hely, mindennek megfelelő területe, helye volt. Aztán, mikor híre jött, hogy kurtul a költségvetés, hasonló lelkesedéssel tervezte át az egészet, hogy mindenkinek jusson hely, mindennek legyen megfelelő területe, helye. És a végén, mikor elhitte (szinte egyedüliként a kórházban), hogy nem jut pénz új bútorokra, Ő volt az, aki nem engedte, hogy a régi, lift melletti szobájából kihozott dikó helyett új kanapét kapjon? Szabályszerűen meg kellett zsarolni, hogy elfogadja. Csak a mikor kiderült, hogy a szülészeten beülős pultok is kerültek, akkor engedte meg, hogy neki legalább egy hűtőt rendeljenek.
Szabó Ödön főorvos Úr ahhoz a berettyóújfalui orvos generációhoz tartozott, akikre illettek Makó igazgató úr szavai, amiket anyának mondott, mikor idekerültek apával dolgozni: lányom, az orvosfeleség olyan özvegy, akinek még él a férje.
S valóban. Gyermekként szinte csak fehérben láttuk az orvosokat. Szabó Ödönt, Pálfi Balázst, Pete Laci bácsit, Szűcs Jánost, Sóvágó Jánost, Balogh Lászlót, András Balázst, mindenkit. Lényegében itt bent éltek, csak a legszükségesebb okok miatt hagyták el a kórház területét. Legyen nappal, vagy éjszaka, ünnep, vagy hétköznap, valaki mindig ment befele a kórházba, vagy érkezett hazafelé a lakótelepre. Ezt munkatársként magam is tapasztaltam, hiszen bármikor behívhattuk, telefonálhattunk, azonnal és megjegyzések nélkül érkezet a segítség. Ez az attitűd bennünk is kialakult, hiszen számos alkalommal, elsétálva a főépület előtt, látva, hogy az osztályon, vagy a műtőben ég a villany felmentünk, érdeklődni, kell-e segítség, vagy akad-e egy kis frissen főtt kávé?
Ha bennünk, korábbi és kései utódaiban fellelhetők az igazi orvos, és jó ember, a beteg érdekeiért mindent megtevő és vállaló egészségügyi dolgozó ismérvei, abban nagy szerepe volt főnökünknek, Dr. Szabó Ödönnek. Ha nem, a hiba csak és kizárólag bennünk van!
Még csak 75 éves lenne, ami manapság nem olyan nagy kor. Hihetetlen, és elképesztő, hogy már 13 éve nincs közöttünk. Halálával új időszak kezdődött az osztály életében, de ez már egy másik történet. Emlékezzünk rá szeretettel, és illő alázattal!
A megemlékezés után szakmai ülésre került sor A sepsis címmel, a kórház Böszörményi Nagy Géza termében.
A rendezvény résztvevői az alábbi előadásokat hallgathatták meg:
Dr. Takács Eszter, főorvos: A sepsis patofiziológiája és tünettana
Dr. Kincses József, osztályvezető főorvos: A sepsis mikrobiológiai vonatkozásai
Kecskeméti Imréné, vezető asszisztens: Új lehetőségek a sepsis laboratóriumi diagnosztikájában: prokalcitonin meghatározás
Dr. Finna István, főorvos: A sepsis diagnosztikája és terápiás lehetőségei