Aki valamennyire ismer engem, tisztában van vele, világéletemben szerettem segíteni. Nincs is annál felemelőbb győzelem érzése, mint amikor valaki életéhez érdemben hozzájárulás tudok lenni. A kérdés mindig az eszköz volt, az, hogy pontosan milyen formában is tudom ezt megtenni. Amikor belecsöppentem az access világába, a hogyan is világosan kirajzolódott. Amióta bars kezelőként dolgozom számos embernek adtam kezelést, sokan megfordultak nálam ilyen-olyan problémával, céllal, kisebb-nagyobb elakadással, nem egy esetben konkrét elvárással. Volt többek között gyomorideg, hasi fájdalom megszűnés, láncdohányosok cigarettáról való leszokása, volt élettárshoz való ragaszkodás sikeres elengedése, új kapcsolat bevonzása, függőségek felszámolása, és így tovább. Volt olyan is aki alibiből jött-nyilván, ilyen is van- de aki nem szeretne változtatni, azt is tiszteletben tartom, azzal nekem nincs dolgom.
Szóval íródott sikertörténet bőven, amiért hálás vagyok, sok tanulságos eset megérne egy-egy laza kisregényt, de mégis, volt két olyan találkozás, amely eléggé mély nyomot hagyva leginkább megmaradt bennem. A kezeltek beleegyezésével ezt a két emlékezetes történetet szeretném elmesélni, azt hiszem, az élet minden törvényszerűsége és tanítása bennük van.
1. Burokban élsz? Készülj a pofonra
Ferenc tavaly augusztusban, elmondása szerint hónapokig való tétovázás után keresett meg. Tartott a környezete véleményétől, félt tőle, mit fog majd szólni a családja és az ismerősei, megszólják majd mert ilyen „baromságokra” költi a pénzt, ahelyett hogy „végre összeszedné már magát”. Ezektől a nézőpontoktól befolyásolva ő maga sem tudta, eljöjjön-e egyáltalán, aztán a sors végül csak beterelte hozzám. Ha van ember, akire ráillik a „romon van” kifejezés, akkor az ő volt. Szörnyű mentális és lelki állapot, robbanásig tele feszültséggel, kisugárzás valahol a padló alatt. Persze ezek a dolgok sem pár hónap alatt gyűltek benne össze, számos átvett családi minta köszönt vissza: a szintén ebben a cipőben járó szülei, nyilván nem szándékosan, de születése óta táplálták bele ezt a fajta működést, amiről szilárdan hitte, hogy ezek a tulajdonságok bizony hozzá tartoznak. Volt itt masszív önutálat, önbizalom-önszeretetből teljes hiány, egy jó erős mártír-áldozatprogram, ennek megfelelően „imádott” szenvedni (az ego sajnos szeret), és rettegett az egyedülléttől. Egy értelmes, intelligens, jó képességű srác, aki adottságait elfedve burokban élt- otthon lakott, irodistaként még a minimálbérnél is kevesebb pénzért dolgozott, volt egy kényszerkapcsolata, amelyben ahogy az életében, ebben sem volt boldog, de legalább nem volt egyedül. Ahogy később visszaemlékezett, igazából az élet folyamatosan tolta elé a jelzéseket, próbálta kimozdítani a langyos fo..ból, de nem akarta ezeket meglátni. Aztán ahogy az lenni szokott, végül már nem jelzés jön, hanem akkora büdös nagy pofont kapott az élettől, ami elől már nem lehetett kitérni. Az ő fejére akkor szakadt rá minden, amikor a barátnője elhagyta, pár hétre rá egy másik férfit talált, a munkahelyéről pedig elbocsátották. Az addigi boldogtalan, de biztos, kiszámítható élete egy csapásra odalett, Ferenc pedig összeomlott.
Amikor először járt nálam, konkrétan azt kérte, segítsek „visszahódítani” a barátnőjét, mert nagyon szereti, ő ennyiben relizálta a problémáját. Esély sem volt rá, hogy abból, amit mondanék neki bármit is befogadjon, így nem is nagyon erőltettem a beszélgetést, kértem hogy kezdjük is el a kezelést. Iszonyat befogadó volt az energiára, nagy szüksége volt rá. Pár perccel a kezdés után el is aludt, és csak a végére ébredt fel. Amint felült, máris „könnyebbnek” látszott. „Hallod… úgy érzem mintha egy egész házat szedtél volna le a hátamról”.. Majd pár másodperc után engem is meglepve így szólt: „Ha nem jön vissza hozzám… akkor is legyen boldog..” Elengedte. Megszűnt a görcsös félelem, elfogadta a helyzetet, és nem mérgezte ezzel tovább magát. Azonnal lecsaptam a labdát és rávágtam: „őt elengedted, de ez csak a jéghegy csúcsa, most kezdődik csak igazán a buli”. És végre felnevetett, elmondása szerint hónapok óta először. Ott, akkor, elindult felfelé. Kezelés után még beszélgettünk kicsit, ekkor sem akartam túladagolni az információt, egy napra bőven elég teljesítmény volt tőle elengedni egy olyan személyt, akihez előtte tíz körömmel ragaszkodott, de ekkor már azért jóval befogadóbb volt azokra a dolgokra, amikkel másfél órával azelőtt még képtelen volt mit kezdeni.
Egy héttel később ismét felkeresett és kért egy kezelést. Ahogy belépett az ajtón sejtelmesen felkiáltottam: ááháhá, na erről van szó, megyünk felfelé!” A kisugárzása sokat változott, „látható” lett, és korántsem volt már benne annyi feszültség, kisimultak az idegei.
- „Végre megint tudok aludni” - mondta.
-„Nem csodálom, múlt héten sok terhet ledobtál” - vágtam rá.
A második kezelés után ismét leültünk beszélgetni, ekkor már kezdte „átlátni a pályát”: azt, hogy az összeomlása korántsem a barátnőjéről szólt, hanem saját magáról. Arról, hogy mindenki életében, aki burokban élve, mentális-lelki félemberként gyáván vegetál, eljön a pillanat, amikor választania kell, hogy kezdd valamit az életével, vagy a lassú halált, langyos fost választja. De ahhoz, hogy kezdjen valami érdemlegeset az életével, előtte kezdenie kell valamit saját magával. Önbizalmat, önszeretetet, erőt, egyensúlyt csak mi adhatunk saját magunknak, más kívülről ezt nem tudja megtenni. Felismerte ezt, és motivált lett. Eldöntötte, választja a jobb életet. Miért is ne tette volna? Csak egy választás. A kezelés hatására végre elhitte, van más út is, mint hogy ő egy örök vesztes aki nem szerethető. Lehet ennek az ellenkezője is. Az, hogy a múltat végre zárójelbe, és nem maga elé helyezve, most, a jelen pillanatban mit teremt magának, az csak rajta múlik. Amikor elköszöntünk, felhívtam rá a figyelmét: „És el ne hidd, hogy nehéz… mert nem az. Ezt ne felejtsd el”
Egy hétre rá felhívott, hogy elmondja, az előzőnél lényegesen jobban fizető munkát kapott, és ezzel párhuzamosan alakult egy „futókalandja”. Az utóbbi ugyan pár hét után kifulladt, csakhogy ekkor már nem összeomlás és kétségbeesés következett, hanem szimpla elengedés és továbblépés, az egyedüllétet most már nem magánynak élte meg, hanem magára figyelve próbálta élvezni, kihozni belőle a legjobbat. A későbbiekben még párszor eljött hozzám kezelésre, az azóta eltelt egy év alatt rengeteget erősödött, fejlődött. Elköltözött otthonról, teremtett magának egy még jobb munkahelyet, és több futókaland után egy komoly kapcsolata is kialakult, akivel nemrég összeköltözött. Ami a problémákat illeti, -merthogy az is állandó része életünknek- az utóbbi egy évben ugyanúgy kapott belőlük, mint azelőtt, csakhogy már nem ugyanúgy reagál rájuk, mondhatjuk, nem törik össze. Büszke vagyok rá, mert megcsinálta. Ő a legjobb példa arra, hogy igazából teljesen mindegy, ki, hány éven keresztül érzi magát nyomorultul, meddig éli az életét áldozatként, ha eldönti, hogy mást választ, attól a pillanattól kezdve új életet tud teremteni magának. Ehhez az elhatározáshoz persze egy bars kezelés soha nem jön rosszul😊
2. Önutálat és cselédszerep - kéz a kézben
Ildikó története Ferencéhez képest majdhogynem 180 fokos ellentétben indult. Amikor felhívott, a telefonban egy derűs, kedves hang köszönt vissza, megérkezésekor egy negyvenes éveiben járó, két gyermekes, elvált, mosolygós, életvidám nő állt előttem, látszólag tehát nem volt „semmi extra”. „Le szeretnék szokni a dohányzásról, most már nagyon zavar”-indította a beszélgetést, céltudatosan rámutatva, tulajdonképpen mi célból is keresett fel. Aztán mint később kiderült, a problémákat tekintve a dohányzás volt a legkevesebb. Ahogy beszélgettünk, előjött egy érzés, hogy azért valami mégsem stimmel, a valóban erős, pozitív személyiség belső állapota mégsem annyira kerek. Elfojtást éreztem rajta, nem is keveset, amit iszonyat sok energiájába került elfedni. Nem beszélt róla, így nem is kérdezősködtem. Ha majd szeretné, el fogja mondani. Kezelés közben, ahogy az sokaknál lenni szokott, elszenderülve „lement thétába”, elpilledve élvezte a jótékony energiabombát. Aztán a kapcsolatok, életformák ponthoz érve, egyszer csak bumm! elkezdett beszélni. És persze hogy a jelenlegi kapcsolatáról. (Az egyébként, hogy a páciens arról az élethelyzetről kezd el beszélni, amelyik pontnál járunk, teljesen normális. Ha például a pénz pontot stimuláljuk, menetrendszerűen kerül szóba az anyagiak témája). Mint kiderült, egy se veled-se nélküled, durván bántalmazó kapcsolatban volt benne, amit se kiköpni, se lenyelni nem tudott. És korántsem ez volt az első ilyen az életében, sőt, tulajdonképpen az összes eddigi komolyabb kapcsolata, beleértve a volt házasságát is, ilyen volt. A forgatókönyv mindig ugyanúgy íródott: önbizalomhiányos, lelki sérült férfiakkal került össze, akivel mankónak használták egymást. Ildikó önmagát századrangra helyezve idomult bele minden kapcsolatába, teljesen háttérbe szorítva saját igényeit, szokásait, életét. Tip-top háziasszonyként hiába leste aktuális párjai minden kívánságát, pattant első szóra, hálából társai frusztrációjukat, komplexusaikat rendszerint az ő szóbeli, lelki bántalmazásában vezették le. Persze ehhez mindenekelőtt Ildikó is kellett. Merthogy egyrészt hagyta, másrészt, ami még fontosabb, lelkileg, mentálisan ő is félember volt. Elhitte, hogy ő nem szerethető, és bizony nem is érdemel jobbat, így nem is vonzott jobbat. Ekkor még nem érkezett el az idő, hogy bármit is mondjak, egyenlőre csak hallgattam. Ellentétes személyiség, felborult élethelyzet a javából: munkájában az egyik legjobb volt, népszerű társasági ember, két iskolás korú gyermeke kitűnő tanuló, az élet minden területén példásan helyt állt, kivéve a magánéletét, ahol egészen más reflexekkel működött. Amikor elmesélte, hogy az előző párja sorozatosan csalta, majd otthagyta egy másik nőért, annyi következtetést vont le, hogy „szerintem én kergettem másik nő karjaiba”, kimaxolva ezzel az önbántalmazást. Hiába kapta a környezetétől állandóan a „mit keresel te emellett a … mellett, folyamatosan bánt, nem érdemel meg téged, miért bünteted magad?” jellegű tanácsokat, ha ugyan gondolati szinten tisztában is volt ezekkel a dolgokkal, „beemelni” magába már nem tudta, nem akarta, így a gyakorlatban sem tudta megszakítani a mókuskereket. Az önszeretet nélküli működés, akárcsak Ferenc esetében, itt is a családi mintában volt keresendő: elmesélte, a szülei milyen rossz házasságban élték, inkább lassú halálban szenvedték végig életüket. A viszony a szülők között már Ildikó gyermekkorában megromlott, ám ennek ellenére a társadalom és a környezetük elvárásai miatt mégsem váltak el (sajnos ma is gyakori jelenség), aminek persze meg is lett a következménye. Az apa, hogy a feszültséget levezesse az alkoholba menekült, ittas állapotban pedig minden elfojtását az édesanya hol verbális, hol tettleges bántalmazásában élte ki, aki ha nem is némán, néha ideig-óráig fellázadva, de végeredményben eltűrte az áldozatszerepet. Ildikó pedig -szóbeli bántalmazást szintén gyakran elszenvedve édesapjától- nem meglepő módon tudattalanul is átvette édesanyjától ezt a működés formát, hiszen ezt látta, ezt ismerte meg. (A nemkívánatos szülői minták legszörnyűbb természete éppen abban rejlik, hogy észrevétlenül, csendben, tudat alatt raktározódnak el bennünk, ha akarjuk, ha nem)
Volt tehát törölni való program rendesen. A kezelés végére rendesen felpörgött, le se lehetett lőni. „Hallod, ez valami ku.va jó volt”-jött csípőből első reakciója, és azon nyomban kért egy másik időpontot. Érezte a pozitív hatást, a nyugodtságot, és legfőképpen a lehetőséget, hogy ez a módszer segíthet neki a változtatásban. És persze azt is, hogy erre a energiatöltetre még szüksége lesz a közeljövőben. Mivel sietnie kellett a kezelés utáni rövid beszélgetés elmaradt, egy hét múlva azonban ismét találkoztunk. „Azóta nem gyújtottam rá”-kezdte mosolyogva a beszámolót az elmúlt hétről. „Senki sem tudott felidegesíteni, pedig próbálkoztak”-utalva az otthoni dolgokra. „Ez csak a kezdet, félmunkát nem végzünk”- vágtam rá azonnal kaján vigyorral, diszkrét fél perces hangos röhögést kiváltva mindkettőnkből. A második kezelés már jobb hangulatban telt, lehetett érezni ahogy percről-percre oldódik, befogadóvá válik a hőn áhított változásra. Közben az access filozófiájáról, a nézőpontokról, és a választásokról kérdezősködött, nem véletlenül.
- „Hogy is van ez, a nézőpontjaid…?”
-„Azok teremtik a valóságodat. Lehet közhelynek hangzik, de nagyon igaz. Ezért nem mindegy, milyen szemüveggel állsz hozzá bármihez.”
- Igen, csak valahogy nem könnyű máshogy hozzáállni, amikor eddig annyi rossz történt velem…”
- Annyi rossz történt, mert volt egy nézőpont, amiből működtél, ami valószínű nem is a tied, átvetted szépen otthonról. Bevetted, hogy nem vagy szerethető, elhitted, hogy egy kapcsolatban csak áldozat lehetsz, és azt is, hogy kizárólag ez az élet lehetséges. És mi van ha választhatsz más életformát is? Mi van ha más élet is lehetséges?
-Uhh, jól hangzik…elkezdeni a legnehezebb…
- Már elkezdted, mert itt vagy. Kezdetnek kitöröljük belőled azokat a cuccokat, amik gátolják azt hogy más utat válassz. Ezért tolom most beléd a 220-at” (felröhögés)
Ezután elcsendesedett, láttam rajta hogy elgondolkodik. Érezni lehetett, hogy valami kezd átfordulni benne. Kezelés után megint sietett, új időpontot egyenlőre nem kért, abban egyeztünk meg, hogy keresni fog a közeljövőben. Kíváncsi voltam, hogy fognak alakulni a dolgai, a múltkor lendületbe jött, most már erőt is merített magából. Egy másfél-két hét múlva hívott fel, hogy új kezelést kérjen. A telefonban csak annyit mondott, a kezelés óta eléggé felpörögtek körülötte az események, durván átrendeződik körülötte minden. Hurrá, valami beindult-gondoltam magamban. És igen. Amikor eljött, elmesélte mi történt vele az elmúlt két hétben, hát valóban sűrű napokon volt túl. A kezelés után két nappal a „párja” bejelentette, hogy elhagyja. A múlt kísértett, mert ismét egy másik nő állt a háttérben. Csakhogy, most Ildikó reakciója volt az, ami változott.
„ Magamon is meglepődtem, de nem bántam, inkább megkönnyebbültem. Nem sírtam, nem estem kétségbe, egyszerűen örültem, hogy vége. Aztán egy héttel később, -valószínű mégsem jöhetett neki össze a másik nővel- vissza akart hozzám jönni. Ha ez egy hónappal ezelőtt történik, biztos, hogy visszafogadom. Meggyőztem volna magam hogy így a helyes, csak ne legyek egyedül. Komolyan mondom, nem ismertem magamra, végre volt neki erőm azt mondani, hogy végeztünk, szép életet kívánok neki, engem többet ne keressen.”
Hoppá-hoppá, kérem szépen, ugye mekkorát tud változni a világ egy kis agytakarítás után? Nagyon büszke voltam rá. Végre kiszállt a mókuskerékből, és volt bátorsága más utat választani. A továbbiakban még jó párszor eljött hozzám kezelésre, a magánélete pedig gyökeresen átalakult. A szakítás után kiélvezte az egyedüllétet, utazott, sportolni kezdett, végre szakított időt saját magára, ami a legfőbb, elkezdte szeretni magát, amitől még inkább megerősödött. A helyrekerült belső állapotnak hála, egész emberként többet már nem vonzott be bántalmazó kapcsolatot, ha ilyen típusú férfi került a közelébe, elég éber volt rá hogy észrevegye, és elég tudatos ahhoz, hogy ne keveredjen bele.
Az élet pedig mindig meghálálja, ha teszünk magunkért. Pár hónappal később alakult egy új, eddigiektől merőben más természetű kapcsolata, amiben Ildikó és párja, gyermekeivel együtt jelenleg is boldogan élik meg a hétköznapokat.
