A legmélyebb tiszteletem azoké, akik arra adták a fejüket, hogy embereket gyógyítsanak, vagy ápoljanak. Kőkemény feladat lehet, sokszor rettenet hálátlan is, de nyilvánvalóan senkit nem térdepeltetett kukoricán az édesanyja, hogy „Márpedig fiam addig onnét fel nem állsz, amíg ápoló vagy orvos nem leszel!”
Van abban valami fanyar humor, hogy a kórházi ápolók már messziről köszönnek, és a nyakadba ugorva összepuszilgatnak, ha meglátnak a kórházi folyosón. Igaz, a magam néha laza humorával már rég felkészítettem őket a "második fellépésemre".
A műtéteket követően egy pillanatig sem éreztem magam kórházban az ő személyüknek köszönhetően, ez pedig egy nagyon fontos pillére a gyógyulásomnak. Tudom, hogy nem mindenki ennyire szerencsés, de én hála a jó Istennek és a Gróf Tisza István Kórház nőgyógyászati osztályán dolgozó minden orvosnak és ápolónak, az vagyok.
Túl közelről szemlélem momentán az egészségügyi körülményeket, lehet szidni az orvosokat, a kormányt, vagy a mogorva nővéreket, lehet ismételgetni, hogy nincs pénz, de én a legnagyobb problémának nem ezen tényezők milyenségét, vagy mennyiségét látom. Tudniillik emberek dolgoznak itt is. Az embert pedig főként az különbözteti meg az összes többi élőlénytől, hogy képes az értelmes kommunikációra (mondjuk nem mindenki, de tegyük fel, hogy a legtöbbünk mégis). Most odafent az istenek jókorákat nevethetnek, mert nekik még a szájukat se kell kinyitni ahhoz, hogy kinyilatkoztassák gondolatukat, lazán vésetnek kőtáblát a prófétával, vagy simán küldenek hét csapást, de nekünk, itt lenn a földön abszolút szükségünk van a beszédre.
Az orvosok pedig nem kommunikálnak a legtöbb esetben, de nálam itt nem! Nem ez a tapasztalatom. Bátran kérdezhetek, beszélhetek, folyamatosan megkapom a tájékoztatást és végig állják a laikusként feltett, néha meddő kérdéseimet. Van türelem és empátia és ez a lényeg, ez már egy fél gyógyulás. Drága doktor úr, doktor nő, éjszakás és nappalos nővér, fogalmam sincs az orvosi fogalmakról, a betegségekről, a tünetekről, a gyógyszerekről, a rákról, a veszélyről, a komplikációkról, a mellékhatásról, az utóhatásról, de mondok még valami borzasztóan meglepő dolgot: Sikeresen elérték azt, hogy amikor bent fekszem a kórházi ágyon, vagy épp tolnak a műtőbe, nem érzem magam betegnek! Nem érzem, mert megkapom a kellő figyelmet és az osztályon dolgozókból egy megfoghatatlan nyugalom árad. Hmmm, már megkaptam, azért figyelnek rád, mert Te vagy! Cáfolnám, mindenkivel figyelmesek és szolgálatkészek mind az orvosok, mind pedig az ápolók. Ha másra nem telik, egy mosolyra van idő! Hála a jó Égnek!
U.I.: Legmélyebb tiszteletem szeretném kifejezni a jelenlegi gyógyítóimnak és ápolóimnak. Ugyan a történet személyes tapasztalásokról mesél, de a leírt dolgok a valódiságnak megfelelnek.
