Osztályfőnököm arckifejezéseiből már szinte biztosan tudtam, hogy én vagyok az a bizonyos tanuló. Mi tagadás, a Bessenyeiben töltött négy év alatt már nem egy alkalommal ért hasonló megtiszteltetés, bár ekkora még soha azelőtt. Több osztálytársam is szívesen élt volna eme remek lehetőséggel, az osztályfőnök azonban ragaszkodott hozzá, hogy én képviseljem iskolámat a két nappal később sorra kerülő eseményen. Ez kissé meglepett, hiszen kifejezetten lázadó jellem vagyok. De legyek bármennyire is az, örömmel töltött el, hogy valaki engem ajánlott erre a nem mindennapi eseményre, és mindent félretéve, igent mondtam a felkérésre.

December negyedikén így nem a jó öreg szakközépiskolámba szedtem a lábam, hanem a városháza felé vettem az irányt. Amíg az úticélom felé tartottam, azon tűnődtem, hogy hogyan fogok átvészelni egy szigorúan kötött, fegyelmezett tárgyalásokkal tűzdelt napot. De miután megmásztam az épület lépcsőit, és becsuktam magam mögött az ajtót, egy pillanat alatt elszállt minden efféle gondolatom, aggódásom. Ránéztem az órára. Fél nyolc. Még fél órát kellett várnom. Ez a harminc perc pedig éppen elég idő volt arra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Még jóval nyolc óra előtt megérkeztek társaim is, Anna és Máté. Társaságuk nagy megkönnyebbülést jelentett számomra, jó érzés volt tudatában lenni annak, hogy vannak, akiktől segítséget kérhetek a délelőtt folyamán, és később eme cikk megírásánál is, habár ez utóbbi sem a szöveg tartalmán, sem pediglen stílusán nem látszik. Mit mondhatnék, sohasem bántam jól a szavakkal.

Végül megérkezett Gulyás Lenke, a berettyohir.hu főszerkesztője is, akihez már volt szerencsém azelőtt, igaz, csak a világhálón keresztül. Miután mind a négyen együtt voltunk, felmentünk az emeletre, ahol már várt minket Berettyóújfalu polgármestere, Muraközi István. Kellemes csalódás volt számomra, hogy barátságos hangon társalgott velünk, és hogy megkért bennünket, érezzük otthon magunkat a hivatalban, ez utóbbiért pedig mindent el is követett. Be kell valljam, egy ilyen magas rangú ember esetében távolságtartó, és feszült hangulatot előidéző, túlságosan kimért magatartásra számítottam, ami meg is magyarázza, miért voltam oly ideges. A polgármester már említett viselkedésének hála azonban pillanatok alatt szertefoszlott minden szorongásom. Később azt is megtudtam, hozzám hasonlóan polgármester úr is rajong a rockzenéért, ez még egy magyarázat arra, miért is éreztem rokonszenvesnek az első perctől kezdve.

Nyolc óra után néhány perccel kezdetét vette az első tárgyalás, melyben a város pénzügyeiről volt szó. Bár az egész beszélgetést felvettem, akárhányszor is játszottam vissza otthon, semmit sem értettem az elmondottakból. Sőt, minél több alkalommal hallgattam meg, annál zavarosabbá vált számomra az egész. Körülbelül fél óra elteltével véget is ért az első napirendi pont, ami után Muraközi úr pár percben összefoglalta nekünk, hogy milyen programok is várnak ránk a továbbiakban. A beszélgetés során bebi

zonyosodott, hogy a polgármester úr kifejezett jó humorérzékkel van megáldva, ami még tovább oldotta a bennem lévő feszültséget. Miután végeztünk a beszélgetéssel, a kávéval, és a megannyi fénykép elkészítésével is, lementünk a lépcsőn, és a földszinten, a bejárattal szemben lévő szobába vettük az irányt.

Ez a barátságos és elegáns terem a házasságkötő terem, ami tele volt emberekkel. Határon túli magyarokkal. Szerencsém volt részt venni egy állampolgársági eskütételen. Igaz, hogy csak szó nélkül néztem az eseményeket, de jelen lehettem. Mindig is tisztában voltam a fájó igazsággal, hogy nem minden magyar fivérem és nővérem rendelkezik magyar állampolgársággal. Már egészen kicsi korom óta tudtam, hogy megannyi magyar él kisebbségként a saját országának területén, egy 1920-ban elkövetett embertelenség következtében. A történelem legbecstelenebb tettéről van itt szó, a Trianoni békediktátumról, szerintem felesleges lenne bemutatnom ezt, minden egyes magyar ismeri a kegyetlen történetet.

Az eskütétel alatt vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Maga az esemény egyszerűen csodálatos volt, szavakba önteni nem is lehet. Eddig még sohasem esett ilyen jól a magyar himnusz eléneklése, örömmel töltött el, hogy nem csak én, hanem mindenki énekel, és hogy senki sem szentségteleníti meg a pillanatot beszélgetésével. Ilyen lehetőségről iskolai ünnepségeken álmodni sem lehet. Az aláírások alatt a Bánk Bán-ból ismert Hazám, hazám, te mindenem című mestermű szólt, mely még meghittebbé tette ezt a csodálatos eseményt. Igaz, megfogadtam, hogy nem fogok sírni, néhány könnycsepp mégis legördült arcomon, amint láttam, hány meg hány honfitársam születik újjá. Mérhetetlen boldogság járta át a szívem. Ha én így éreztem magam, el sem tudom képzelni, milyen boldogok lehettek ők, akik a papírokat írták alá, ezzel már hivatalosan is magyarrá válva. Miután véget ért a ceremónia, szerencsém volt személyesen is gratulálni néhány teljessé vált magyar testvéremnek. Hogy ez idő alatt mit is éreztem, azt már tényleg nem tudom leírni. Ezek után képzelhetik,  ők hogyan érezték magukat!

Az eskütétel után ismét visszatértünk a tárgyalóterembe, ahol a HUKE elnöke avatott be minket a szelektív hulladékgyűjtés és az újrahasznosítás rejtelmeibe. A beszélgetésből csupán annyit sikerült felfognom, hogy Berettyóújfalu hamarosan csatlakozhat a HUKE rendszeréhez, csökkentve ezáltal a környezetszennyezést és a lakosság hulladékszállítási költségeit A vezérigazgató, Wiedner Rudolf igazán szimpatikussá vált számomra, amikor elmesélte, hogy ő szándékosan egyszerű kukásként kezdte, és bár ő lett a cég vezérigazgatója, a siker nem szállt a fejébe. Az együttműködés eredményeképp városunk hamarosan egy sokkal tisztább, élhetőbb, környezettudatosabb hellyé válhat.

A délelőtt vége felé a polgármester úr példamutató módon járt el, először a Családsegítő Szolgálatnál ajánlott fel egy bőröndnyi használt ruhát, majd az egyháznál a Kék vödör programhoz is csatlakozott, amellyel szintén a rászorulókon segített.

Muraközi úr a délelőtt zárásaként elmondta, szívesen vár minket a jövőben is, viszont úgy érzem, hogy a legközelebbi alkalmat inkább átadom egy-két kedves osztálytársamnak, hogy ők is átélhessék ezt a nem mindennapi élményt.

You have no rights to post comments