Változó világunk állandó körforgásában élünk mindannyian. Változnak az évszakok, az időjárás, az időzónák, a gazdaság, a pénz értéke, a divat, az ízlésünk, az érzelmeink, a gondolkodásunk, a szokásaink, a külsőnk; egyszóval mi, emberek is párhuzamos átalakulunk a minket körülvevő szféra korántsem állandósult jellege hatására. Olyan konkrétumokig is elmehetünk a változások kapcsán, ami már annyira egyértelművé vált a mindennapokban, hogy észre sem vesszük. Ilyen az, amikor a nappalból éjszaka, az éjszakából pedig nappal lesz, s mi minden reggel felkelünk, elkezdve rutin cselekvéseinket, elindulva az újabb harcos hétköznap útjain. Akármennyire is meglepő, még ezekben az időszakokban is változás övez bennünket, hiszen – ebbe ugyan kevesen gondolunk bele –, de már az is áldás, hogy álmunkból felébredve kinyithatjuk a szemünket, hogy megvalósíthassuk azokat. Áldás, hogy még mindig nem fogytunk ki a lehetőségeinkből, hogy még mindig tartogat számunkra valamit az élet, amit meg kell élnünk. Amíg kapunk rá esélyt, hogy formálódjunk, tegyük meg. Amíg kapunk rá esélyt, hogy sorsunk kerekét pozitív irányban elforgassuk, tegyük meg.
Tehát minden reggel változás történik; minden reggel újjászületünk. Elindulunk munkahelyeinkre, vagy épp oda, ahová kötelességeink szólítanak bennünket, elindulunk reménnyel, némi fásultsággal, egy csepp életkedvvel, ami aztán a nap közepén rapszódikus emelkedéseket, süllyedéseket mutat. Hangulataink báboznak velünk, de tudnunk kell, mikor kell elfojtanunk pillanatnyi indíttatásainkat egy alárendelő cél érdekében. Az is fontos, honnan lépünk ki a társadalmi dzsungel útvesztőibe, mert minden nap végén oda is kell majd hazatérnünk kimerülten, fáradtan, de büszkén, hogy ismét sikerült átvágnunk magunkat az ösvényen.
Hogyan hatnak ezek a globálisan tudományos, vagy társadalmi fejlődések, vagy éppen visszaesések a szociális értelemben vett legbonyolultabb, legösszetettebb, az oktatás és a fejlesztés jegyében kialakított oktatási hálózatokra, az iskolák belső életének rendszerére? Hogyan változtak meg a tanár-diák viszonyok, miképpen alakul a tisztelet, a segítségnyújtás, az empátia fogalma a ma diákjainak értékítéletében, akik életük csaknem felét az iskolapadokban töltik, a rivalizációk, bizonyítási vágyak, kötelességek hálójában, a konfliktusok kiéleződött helyzeteiben? Mit tud tenni a pedagógus annak érdekében, hogy modernizálódó századunk technikai vívmányai ne söpörjék el az egészséges erkölcsöket, ne torzítsák el a gyerekek, a fiatal felnőttek jellemét? Egyáltalán van-e egy tanár kezében annyi eszköz, hogy képes legyen erre? Még tovább menve; van-e egy felnőtt kezében ma annyi „fegyver”, amivel sikerülne visszaterelnie egy eltévedt tinédzsert a helyes útra? Vagy a „helyes út” is már csak egy közhely, amivel a régimódiak élnek?
Változik a világ, hát változnak a tanintézmények is, amelyeket szintén emberek, elvek, eszmék alakítanak, irányítanak. A mobiltelefon és az internet rendkívül hasznos találmányok, az megújulást kiváltó elemek szerves részei. Könnyebbé, gördülékenyebbé teszik életünket, felgyorsítják ügyeink intézését, sőt, esetleges kérdéseinkre, aggályainkra még válaszokat, tanácsokat is találhatunk a webes böngészők találatait fürkészve. Tulajdonképpen a számítógép olyan, mint ha egy nagy, kifogyhatatlan uzsonnás doboz lenne, amelyből mindenki kivehet akármit, amire megéhezett, akkor, amikor csak akarja. Az információk tárháza végtelen, bárhol, bármikor felkapaszkodhatunk a világhálóra, ha úgy tartja kedvünk az „okos telefonoknak” köszönhetően. A gond ott kezdődik, hogy mivel okosabbnak vannak titulálva, mint mi, ezért manapság gyakran a diákok súgóként használják, mankóként dolgozatokhoz, mivel fényképezőgépe olyannyira hűen adja vissza a tankönyvből, füzetből megörökített tananyagokat, hogy nekik már csak az a dolguk, hogy kimásolják. Nem csak a tanulásban használják, de szívesen veszik fel és tartják a kapcsolatot interneten keresztül a külvilággal is számukra jelentéktelenebbnek, unalmasabbnak vélt tantárgy előadásán. Persze ez egy kevésbé megoldhatatlan probléma, több iskolában bevezették már, hogy a mobiltelefonok tanórák ideje alatt csak kikapcsolt állapotban lehetnek, dolgozatírásnál pedig a tanuló köteles azt látható helyre, vagy a tanári asztalra kitenni. Mondani sem kell, hogy ez sok összeütközést szül, a sokszor heves, tiszteletlen hangot megütő diák, s méltóságában sértett tanára között.
A házi feladatok, otthonra kiadott munkák terén is nagy támasza az internet a XXI. század diákjának, aki a könyvtárban való keresgélést már csak hírből ismeri, így kevéssé érzi a kutató-és gyűjtőmunkát olyan tevékenységnek, amelynek sikeressége sok kitartáson alapul. Az internet keresősávjába elég egy szót beírni, és anyagok tömege tárul fel az ember előtt. Nem kell könyveket, újságokat bogarászni, elég leülni a számítógép elé és bepötyögni a klaviatúrán a keresendő kifejezést. Ez az elidegenedett, elgépiesedett szorgalmi kompetencia beszűkíti a tanulók szociális kapcsolatait, mivel már nem egymástól kérnek segítséget a megoldásban kölcsönös, személyes kommunikációval, hanem online keresik a válaszokat. Ez sokkal kényelmesebb és egyszerűbb megoldás, különösképpen értelmező olvasást sem igényel, csak másolni kell a már előre a lényegre törő szövegeket a „kincsestárból”. Az eljárás a kézzel írás fontosságát, szépségét is elveszi a diákoktól. A „cyber-világból” az iskolapadba ülő tanuló helyesírása, írásképe is természetszerűen romlik abból fakadóan, hogy a számítógépes programok felhívják figyelmüket arra, ha valamit helytelenül írnak, korrigálják is, a félreütött betűket pedig egy mozdulattal semmissé lehet tenni.
A tanár-diák viszonyok elmérgesedése napjainkban egyre duzzadó problémát jelent. Véleményem szerint korunk fiatalságának erkölcsi romlása, értékrendjének torzulása a túlzott befolyásolhatóság, intellektuális gyengeség és a fokozódó elégedetlenség lenyomata. A szabadság értelmezése túl széles határokat vett fel. A szabadság fogalma olyan definíciókat nyert, mint: „azt csinálok, amit akarok”, vagy „az iskola, a tanulás csak egy lánc, amely korlátoz engem „.Mindenekelőtt azt kellene leszögezni, hogy a szabadság definíciója nem ez; az egyéni függetlenség a szabad döntéseket foglalja magába, a jogokat, de a kötelezettségeket is. A ma diákja nem tudja kivárni az „idejét”, nincs türelme tűrni, de a legjobbat kihozni pillanatnyi státuszától, mindig többre és többre vágyik. Nem ismerik a “Ma ültetsz, és későbbaratsz!” örökérvényű mondás tartalmát, vagy ha ismerik is, nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. Egyszerre akarnak beleharapni az élet örömeinek krémes tortájába, pedig, ha lassabban ennének abból, tovább kitartana. Nincsen semmi baj ezzel a mohósággal, hisz ettől ifjúság az ifjúság, de a lázadásnak agressziómentes formái is léteznek. Ma már nem „divat” szavakkal konfliktusokat elsimítani, csak tettektől várják az eredményt, ennek alkalmazásától pedig akkor sem riadnak vissza, ha felnőttel, tanárral állnak szemben.
Véleményem szerint, minden magatartásbeli negatív eltolódás a „magból”, az otthonból, a családi környezetből is visszavezethető. Gondoljunk csak egy növekedésben lévő csemetefára, amelyet, ha nem ápolnak, gondoznak, öntöznek, akkor kiszárad, belekap a szél, vagy elpusztul. Amit a külvilág lát, már csak okozat. Az ok, a forrás a „gyökérből” ered. Az iskola a második otthona egy diáknak, de mégiscsak az első otthonából indul el reggel, majd tér haza délután, az egyikből a másikba hordja az ingereket, sérelmeket, érzéseket, amelyek összeköttetésben állnak egymással, hatást gyakorolnak egymásra. Egy idő után ezek a „terhek” egymásra rakódnak, s mint egy kártyavár, egy bizonyos magassági szinten túl ledőlnek. Minden emberrel így van ez, de egy önmegvalósítási kísérletsorozatban tengődő, életszerepét kereső generáció tudatában ezek nem tudnak egyértelműen szétválasztódni. Természetesen nem azt mondom, hogy a tanulók rossz viselkedésformái nem saját, hanem mások hibái, és ezért őket nem lehetne megbüntetni, mert nem így van, mindenkinek meg kell tanulni a „bűn-bűnhődés” szimbiózisát.
Úgy gondolom, hogy mindennek kezdete és vége van, ez alól nincs kivétel. Nincs olyan, hogy egy helyzet egyik napról a másikra változik meg. Nemcsak a diákok, hanem a pedagógusok is változtak, nem is lehet őket hibáztatni ezért, hiszen az egyre alacsonyabb színvonalú tanulói munkakedv, szorgalom, magatartás az ő munkájukra, aktivitásukra is hatással van. Hiszen ők is előadók, akik nyilvánvalóan nagyobb lelkesedéssel, odaadással adják le az óráikat, ha érdeklődőbb arcokra, tekintetekre találnak. Kicsit több empátia, tolerancia, alázat kellene mind a két tábor részéről. Az, hogy a tanárok se felejtsék el, milyen volt identitáskereső diáknak lenni, de a diákok se felejtsék el, mit jelent pontosan diáknak, tanulónak, hallgatónak lenni, és milyen kötelességeik vannak egy pozícióban, tudásban, életkorban, élettapasztalatban náluknál feljebb álló személlyel szemben a demokrácia figyelembe vétele mellett. Az egyensúlyt meg kell találni és meg kell tartani.
Cikkemben általánosítottam, a hagyományos értékeket képviselő tanárok és diákok kihagyásával. Tettem ezt azért, mivel a kérdéskör a „változásra” kívánt rávilágítani, arra, miként érinti meg a folytonosan más arcát megmutató szociológia az iskolák rendszerét, a dominancia-küzdelmek sokszínű színterét. Összességében elmondható, hogy önmagában a változás csak akkor nyer értelmet, ha töltünk bele valamit, ha a legjobbat igyekszünk kihozni belőle annak érdekében, hogy az ne visszaesés, hanem fejlődés legyen. Azt hiszem, Alfred North Whitehead gondolata a legkifejezőbb útmutatás szempontjából: „A fejlődés művészete azt jelenti, hogy meg tudjuk őrizni a rendet változás közben, és változni tudunk a rend körülményei között is.”