artand001bakonszeg001darvas001komadi001korosszegapati001magyarhomorog001mezosas001nagykereki001szentpeterszeg001tepe001ujiraz001vancsod001

tavaszbanner2020

viktoriatours

20ulius

gazdatavasz

egeszsegesvaros

helyijárat

aurabannermedium2

berettyokartya2019

LizArt Design hajas

coaching2

BoPi nyito banner uj

zoldvaros

2020. november 25. szerda

Katalin Motel és Étterem

Berettyóújfalu, Király-Hágó u. 22.

06 (54) 401-537

06 (20) 421-9411

INGYENES házhozszállítás!

"A" menü:

Meggyleves

Milánói sertésborda

"B" menü:

Húsleves csigatésztával

Rántott szelet vegyes körettel

A heti desszert: Vaníliakrémmel töltött palacsinta, gyümölcsös öntettel 500 Ft/adag

HETI MENÜ ÉS ÉTLAP


piri2
Bessenyei ltp. üzletsor
06 (30) 596-1883

06 (30) 260-6040

INGYENES házhozszállítás!

"A" menü:

Paradicsomleves

Sült csirke rizzsel

"B" menü:

Hamis gulyásleves

Csirkemell csíkok rizzsel

HETI MENÜ ÉS ÉTLAP

veradas

ZöldVáros Szerelempark

koboreb

 ilonatavasz2020

Az első szerelmünk örökre betapossa lábnyomát szívünk talajába. Azok az élmények, amelyekben első szerelmünk kapcsán részünk van, életünk további kapcsolataira is egyértelműen kihat, ha elismerjük, ha nem. Ha ez plátói szerelem volt, abból az ember jobban tud táplálkozni, építeni, mert annak makulátlan, eszményi tökéletességét nem rontották el konkrétumok.

 

Létezik szerelem első látásra? Ez a kérdés éppúgy megosztja az embereket, mint egy botrányos híresség, vagy egy latin szappanopera. Van, aki úgy gondolja, a szerelemre várni kell, a szerelem kialakul, olyan, mint egy folyamat, amely során fokról-fokra teljesedik ki az érzés, kibontakozik, kinyílik, mint egy virág, nem lehet és nem is érdemes siettetni, mert akkor csak kárt okozunk a menetében. Van, aki amellett teszi le a voksát, hogy a szerelem nem egy folyamat, hanem egy rögtönzött „becsapódás”, mely nem kialakul, mi több, nem is várattat magára, az első percben megérkezik. Nem tudom, az olvasó melyik állásponton van, vagy milyen tapasztalatai voltak már ezzel a témával kapcsolatban, amely olyannyira közhellyé vált, hogy beszélni is már-már kínos róla. Személy szerint én amellett állok, hogy „meglátni és megszeretni”, ugyanis a „majd megszeretem” séma az én esetemben nem működik. Mi a szerelem? Nehéz ezt a fogalmat definiálni, így nem is várom ezt. Inkább arra a kérdésre keressük a választ: a szerelem gyors, azonnali villámcsapás, vagy csendes, lassú eső? Berobban, vagy szikráról-szikrára lobban fel? Véleményem szerint a szerelem a semmiből indul, hirtelen okoz szemfényvesztést és zivatarként kábít el. A szerelem nem egy olyan dolog, amely idővel alakul ki. A bizalom kialakul. A tisztelet kialakul. A szerelem nem. A szerelemre érdemtelen várni, az anélkül is megérkezik. Sőt.

Célom ezen túl nem az, hogy rákényszerítsem az eltérő nézőpontú embereket a saját véleményem igazolására-, amelyen természetesen nem csak én osztozom-, hanem az, hogy arra, aki az enyémhez hasonló nézeteket vallja, ne ragasszák rá a „laikus romantikus” bélyeget. Ehelyett inkább az „ellencsapat” tagjai próbálják megérteni, miért is gondoljuk mi azt, hogy „a szerelemhez csak szerelem kell ”.

Voltam már szerelmes. Nagyon. Iskolába kerülésem első napján látta meg az uzsonnás kosár fölött, amint épp a kiflimért versengtem, és másodikos gimnazistaként sem tudtam azt mondani, hogy közömbös. Nagyon ritkán láttam, de ha igen, elsuhant előttem öt másodpercig, és ezek után magam elé bámulva mormogtam: „Ő volt az.” Pedig nem is ismerem azt, akihez ezek szerint tíz évig mély érzések kötöttek. Ő volt végig az osztály fenegyereke, most nem sokat tudok róla. Utoljára hónapokkal ezelőtt találkoztunk, az akkor elhangzott köszönésünk volt az első kommunikációnk csaknem öt év után. Nem voltunk soha egy pár, pedig az évek alatt sok alkalom lett volna rá, hogy azok legyünk. Bár, lehet pont ebben a plátóiságban rejlett a „kapcsolatunk” szépsége, abban, hogy évekig múzsaként szolgált nekem, hogy írni tudjak. Végső soron neki köszönhetem, hogy elindultam az írás útján, az ő hatására írtam nyolc éves koromban az első versemet. Hadd idézzem egy pár másodpercig tartó „villanása” utáni „utóműködésem” a saját tollamból:

„Hihetetlen, hogy még ennyi idő után is fel tudod forgatni a világomat. Nem tudom, mi lehet benned, ami még mindig a raboddá tesz. Emlékszem, te voltál a legrosszabb fiú az osztályban, s nem is a legszebb. Mindig cukorkát adtam a lánynak, aki becsempészi a kabátzsebedbe a kis cetlimet „Szeretlek” felirattal. Mindig azt mondtad, lehúztad oda, ahová való, s ilyenkor rajtam nevetett az egész osztály. Harmadik osztály környékén rózsát hoztál egy osztálytársunknak, aki nem én voltam. Borzasztóan fájt. Gyakorta leültem hosszú szünetekben az udvarra egy fa tövébe írni rólad, nézni, ahogyan focizol. Visszaolvastam a napokban a naplómban, s megdöbbenve láttam, milyen hatalmas fájdalmakról tudott írni egy alig nyolc éves kislány, mennyire zaklatott és zavaros stílusban. De ez akkor volt, most meg most van, és még mindig nem tudok melletted úgy elmenni, hogy ne dobogjon a torkomban a szívem és ne legyek zavarban. Lehet, hogy ha megismernélek, meglepődnék, lennének olyan szokásaid, amelyektől a falra mászok és a plafont kaparom, de lehet, hogy nem. Ez az örök rejtély áll fent veled kapcsolatban. Talán ezért élsz még bennem. Mert nem tudom, milyen lenne veled, jó, vagy rossz, izgalmas, vagy unalmas. Örökké tartana-e? Ha egyáltalán létezik még olyan a mai világban, hogy örökké. Most összezavarodtam. Minden eddigi kis flörtöléseim lassan semmi értékűvé válnak bennem, egy kis kurta mosolyt csalnak ugyan az arcomra, de mikor rád gondolok, s most, hogy újra láttam az arcod, a szemeid, a mozdulataid és hallottam a hangod, csak hosszasan magam elé bámulok rezzenéstelen arccal. Aztán eszembe jut milyen link és nemtörődöm voltál, s felmerül bennem, vajon most is olyan vagy-e, vagy megkomolyodtál. Miért kellett ma meglássalak, eddig azt sem tudtam, hol vagy, mi van veled. Most sem tudom. De láttalak. Ennek körülbelül már egy órája, de még mindig rólad gondolkodva ülök egy kórház portáján és írogatok a noteszembe.”

Pár hónap elteltével „csalódtam” magamban. Úgy hozta a sorsom, hogy egy méterre sem álltam tőle huzamosabb ideig, és nem éreztem késztetést, hogy kapcsolatot kezdeményezzek közöttünk. Ugyan már, hisz évekig arra vártam, hogy a közelében lehessek, hogy meglássam, nem baj, ha csak távolról is, csak egy pillanatra, de lássam; létezik. Akkor viszont, mikor vágyam beteljesülést nyert volna, nem éltem a lehetőséggel, és ez esetben nem a félelem volt a gátló ok, vagy az, hogy ő nem szerette volna. Egyszerűen csak az, hogy kialudt az érdeklődésem iránta, az „örök rejtély” tüze, mert már nem volt mi táplálja.

Mindettől függetlenül átéltem az iránta érzett érzelmeimet, és hiszek abban, hogy valakiben megláthatod Őt, első pillantásra, anélkül, hogy beszéltetek volna egy szót is, kötődsz hozzá, ragaszkodsz a lényéhez. Azt mondták egyszer nekem, hogy minden ember életében van egy beteljesületlen szerelem. Nem számít, mitől nem nyert beteljesülést, de megismételhetetlen emléket ad.

Gondolatmenetem vége felé szeretném leszögezni; lényegtelen, hogy szeretünk meg egy másik embert, hogyan ébred fel bennünk az érzés, amely reményt és erőt ad, amely boldoggá tesz, megváltoztat minket, mosolyt és könnyeket csal az arcunkra, beteljesülést vagy csalódást szül, nevetést, vagy bánatot okoz, kivétel nélkül mindannyiunk életébe csempész egy szelet mennyországot. Habár minden szerelmünk nyomot hagy szívünkön, egy valamiben mindannyian egyetérthetünk; van Valaki, akit sosem felejtünk el, aki soha nem fog minket hidegen hagyni, aki iránt, ha már nem is azt a forró szenvedélyt, de szeretetet mindig érezni fogunk. Ha távol van tőlünk, imádkozunk érte, ha mellettünk ül, szemébe nézve eszünkbe jut, milyen szerencsések is vagyunk, hogy még mindig nem ereszti el a kezünket, hálásak vagyunk jelenlétéért az életünkben. Mert a „Szerelem mindent pótol, a szerelmet nem pótolja semmi.” – hangzik Petőfi Sándor gondolata.

Lehet, hogy a címet elolvasva nem azt kapták, amit vártak. Az ő és az én történetem nem egy tipikus szerelmi történet, amelyeket a ponyvaregényekben találhatunk. Lehet, hogy nem is szerelemnek neveznék az általam leírtakat. Nos, ha évekig kitartani lélekben valaki mellett mindenféle különös ok nélkül buta hűséggel, nem mérlegelve, mennyi bánatot okozott már nekünk, mert a mentsége az, hogy szeretjük, ha ez nem szerelem, akkor nem tudom, mi az. Természetesen ez önzőség, de a szerelem maga egy birtoklási vágy, mindegy, mit mondanak. A szerelem attól szerelem, hogy gyakorta nem kíséri értelem. Matematikai képletekkel még nem tudtak rájönni a nyitjára, és nem is fognak tudni soha. Nem is baj ez. Nem kell minden titokra rájönnünk; attól vagyunk emberből, hogy néha nem tudunk válaszokat adni jelen énünkből múltbeli cselekedeteinkre. A megmagyarázhatatlan okok a szerelem indíttatásai. Semmit nem bánok. Az első szerelmem tárgya – és nem véletlen használom ezt a személytelen jelzőt - tiszta, ártatlan, gyermeki lelkem tengeréből igazgyöngyöket hozott fel a felszínre.

Szóljon hozzá!